Varjú Katalin írásai
Csecse goja, azaz cigány hurka
|
Nem tudtam kitalálni, miféle rudacskákkal a kezükben szaladgáltak kint a házak között a gyerekek. Le-le haraptak egy darabot belőle, jóízűen rágcsálták egy darabig, aztán valamit kiköptek. Ez így ment folyamatosan, míg a rudacska el nem fogyott. A közelben botorkáló tyúkok igyekeztek valamit felkapni, ám a kutyák éberen követték őket, és mindent elmartak előlük a földről. Elbámészkodtam ezen, bár nem tudtam, mi történik valójában. Teljesen átadtam magam a megfigyelésnek, a gyerekek jókedvű nevetésének. Amikor éppen rám szólt mámi (a nagymama). - Mi van, hát be nem akarsz gyönni? Naaháát! … tisztára elbambáskodultál? |
A cigánysavanyó
Többször mentem a mély komáromi bástyafal rejtekében otthonra lelő családhoz. A vastag bástyafal mélysége és a falak hosszúsága adta a lehetőséget, hogy egymás mellett szekrényekkel, deszkákkal elválasztott hálófülkéket hozzanak létre. Igencsak egyedi ötlet volt. Nincs utca, nincs cím helyen éltek. Messze a többiektől, igen egyszerű, s tán éppen ezért barátságos körülmények között.
Nagy család volt. A férfi első feleségétől született, árván maradt gyermekei együtt nevelték az apa új feleségétől született féltestvéreket. Így a korkülönbség a családfő kisgyermekei és unokái között szinte csak pár hét, hónap volt. Éltek velük kutyák, tyúkok, malacok meg lovak is, családtagként. Élt itt egy nagyon kicsi, rózsaszínű malacka, aki igencsak elmaradt növésben a testvéreitől. Abban is különbözött a többitől, hogy nem malackodott velük. Ez a malacka mindig tiszta volt. Olyan babarózsaszínű. Ő mindig szabadon járkált ki-be a lakásba. Éberebb volt bármelyik lusta kutyánál. Még csak közelítettem a bástya felé, ő berohant, és mint egy „kapucsengő” tudtatta az ott lakókkal, valaki érkezik. Ilyenkor kijött a ház ura, és lám, a malacka megint igazat röfögött.
Mesébe illő, pedig igaz. Ugyanúgy megkedveltem őt, mint az itt lakó, szinte szürke bőrű embereket. Volt bennük valami definiálhatatlan, kiérezhető erő. Az akkori nagy családot és a kismalacot soha nem feledem.
Történt egyszer, hogy napokig nem láttam őket. Éreztem, ki kell mennem, szinte szólított valami, segítenem kéne, tán baj van a gyerekekkel? Pedig már azt is elértem náluk, hogy valaki mindig igazolta a gyerekek távolmaradását az iskolából. Akkor rossz idők jártak, nagy sár volt, meg köd is. Felkerekeztem a bástyafalhoz. Malacka hiánya azonnal feltűnt. Hol lehet a kis malac? Miért nem fogad? Máshol mindig a kutyák vigyáztak, de itt a malacka vette át ezt a feladatot.
- Hol vagy, malacka? – szólítgattam.
A lovakat gondozó srác jött elém helyette.
- Na csak győjjön, győjjön! Benn vannak, benn vannak.
Ugyanis ez a csávó (fiú) minden mondatot megduplázott, és elég nyomatékosan beszélt.
A magam vidám hangulatával mentem, de le is hűltem hamarosan.
- Láttad? Láttad?
- Mit kellett látnom?
- Náa, ne mongyad máa? … ki hibádzik itten – ottan?
- Nekem a kis rózsaszín, a „csengőtök”, hol van? – vágtam rá azonnal.
Az apa kezdett beszélni.
- Senki se tuggya, hogyan történt. Tán csak megrúgta a vemhes gra (ló). Eltörött a lába, mert ő olyan jámbór vót, hát még aztat is hatta. Oztán meg vergődött a nyomorult… Segíteni kellett neki a túlvilágra… Savanyónak adta magát…
- Na én ezt már igazán nem értem. Mit csinált?
- Olyan jó vót… odatta magát… nemongyad, hogy nem érted!
- Gondoljátok, hogy hagyta magát megrúgni?
- Bajba vótunk, ő meg adta magát… úgy segített rajtunk. Beteg a cini (kicsi) gyerek, sok pénzbe van ám! Kórházban van a kis pára…
- Mit beszéltek? Kórházban van a kicsiny?
- Úgy ám! Méghozzá a Pozsonban, oda vitték… hát az a hasnyálmirigye…
- … és a malacka? Még mindig nem értem…
- Megettünk! Savanyónak… meg pecsenyének.
- Becsületszavamra nem értem! Hogyan függ össze a malacka meg a kicsiny? Mi az a savanyó? Az én paraszti eszem ezt nem tudta követni.
- Tudod, az úgy vót… a nagy Devla (Isten) segített… az összes loo’vé nem vót elég az orvosra, a gyerekek is hozzáadtak. Malacka is tudta, hogy gethes a gyerek… mindig körötte vót. A böllért kellett kihívatnunk.
A szívét, a máját, pajsliját (tüdejét), nyelvét zöldséggel, hagymával, majoros (majorána) levéllel, meg a babérrel megfőztük egy vízben. Oszt kivettük onnan malacka részeit és apróra vagdostuk. Míg eztet csináltuk, a vízbe, amibe az ő belseje megfőlött, gombócokat raktunk kifőni. A gombócokat tojásból, lisztből, meg sütőporból csináltuk, és beléje pirított kenyeret tettünk. Aztán visszasepertük a vízbe a már felaprított malacka darabokat. Érted? A gombócokhoz. Rántász, lisztes paprikás rántást tettünk rája. Mikor má készen vót, ecetet loccsintottunk hegyébe. Hát így vót. Ő, a kis rózsaszín, etetett minket, hogy a pénzt ki tudjuk fizetni a gyerek kórházi ellátására! Hát így vót. Ő etetett, saját testével segített bennünket! Őt meg nem ettük volna soha!
Becsszóra, összeszorult a szívem. Tehát malacka megrúgatta, vagyis feláldozta magát. Savanyó lett a belsejéből. A Devla (isten) és malacka együttműködésén nagyon is elgondolkoztam.
Milyen egy roma lagzi - egy hagyományos, sátoros oláhcigány esküvőn Révkomáromban
A cigányok ünnepségeinek is megvannak a maguk szabályai. Nem véletlenszerű az ültetés. Fontos a színek szerepe.
Izgatottan készülődtem. Azt sem tudtam mit, s hogyan aggassak magamra és századszorra ellenőriztem, hogy megvan – e minden, amit vinni akarok. Újra meg újra visszafordultam, kipakoltam, berakodtam. Nem ismertem magamra, nem jellemző rám a hosszas készülődés: hiába készítettek fel gondosan tiszteletbeli romává fogadó testvéreim az eseményre, mégis volt bennem valami, valami olyan érzés, amit nem lehetett megfogalmazni. Nagy nehezen elindultam. A hatalmas sátorhoz érkezve olyan intenzíven hatott rám a hatalmas sürgés-forgás, a tobzódó, csak rájuk jellemző színorgia, mint még soha, pedig elégszer megfordultam már közöttük. Vártak, szaladtak elém.
Vőfélyek rohantak ki fogadásomra, hangosan üdvözöltek. Kezembe azonnal poharat nyomtak, már töltötték is a bort. A szívem fölé kis kitűzőt kaptam, ami csak a meghívottakat illette meg, s köztük engem, az egyedi „parasztot”. Ahogy így sürögtek – forogtak a vőfélyek, a szívük fölé tűzött hosszú színes szalagjaikba hol én, hol ők tekeredtek bele. Gyorsan történt az egész, és miután elkészültek a feldíszítésemmel, valaki „tuss”-t kiáltott. A zenészek húzták, egyesek felálltak és összeverték a kanalaikat, a többiek felemelték poharukat. Így köszöntöttek.
A sátorba csak ezután léphettem be, ahol bér formálisan, de azonnal le is ellenőrizte kis kitűzőmet az ezzel a feladattal megbízott phral (fiútestvér). „Gadzsiskodni itt nem lehet!” – megjegyzéssel.
Életemben először volt meghívásom igazi hagyományos, sátoros, cigány esküvőre. Az egész ceremónia a megboldogult vajda, és a fiatalok még élő nagyanyja hetven évvel azelőtti esküvőjének rendje szerint zajlott. Minden ugyanúgy, csak új szereplőkkel, más környezetben. Az egykori vajda unokái esküdtek. Nem tévedtem el, első unokatestvérek.
Ebben a nemzetségben ez mindig is így volt, így van, és így lesz. A „tisztavérűség” megőrzése, és a lovak (a vagyon) miatt van ez így. Rokoncia ide vagy oda, mindenki ép és egészséges – sokak csodálatára.
A nagy sátorban U alakban voltak az asztalok elrendezve. Az U bejárat felől nyitott, jobb oldali szárán a nők és a kisgyerekek, a bal oldali szárán a férfiak és a fiatal fiúk ülhettek. Nem csak az étkezés alatt, hanem ez mindvégig így volt. Az U kanyarulata az ifjú pár helye volt.
Az ülésrend fontosságáról már tudtam egy s mást egyéb nagy összejöveteleiken való megfigyeléseim alapján. Most értettem meg a rend általuk ki nem mondott lényegét. Minden a létező Öregek Tanácsa által előírt szabályok szerint kellett legyen, aminek betartására engem is többször figyelmeztettek. Nem betartása esetén kiutasítás járt bárkinek. Én így nem ülhettem közéjük, mint azt máskor már megtehettem. Nem ehettem velük, külön kijelölt helyen kaptam a konyhában.
Bizony mindenütt voltak felügyelők, és szükség esetére felkért „kidobó legények”. Nagyon óvatosak, körültekintőek voltak. Kiéreztem, milyen fontos feladat ez. Férfi csak intim helyzetben ülhet nő mellé, és ez nem fordulhatott elő most társaságban. Filmeznem, fényképeznem is csak azt lehetett, amit megengedtek, nem állhattam fel székre vagy padra, pedig azelőtt már megkaptam az ilyen kiváltságokat is, mikor – természetesen engedéllyel – megörökítettem valamit.
Az előre nedvesített asztalokra – hogy szépen odatapadjanak – gondosan kiválasztott, fehér alapon piros, kék, zöld és sárga pöttyös terítő került. A színeknek fontos szerepe van. A vőfélyek szalagjai és a sátor dekorációja ugyanezeket a színeket hozta. A piros az élet és a vidámság, a kék a szabadság és a halhatatlanság, a zöld az érettség és a hűség színe, valamint a természeté, amely a táplálékot biztosítja. A sárga meg az elengedhetetlen napsugarat és az aranyat, azaz a gazdagságot volt hivatott képviselni. A körforgást, a természet rendjét a pöttyök szimbolizálták az abroszokon. Mert úgy kell annak lenni! A sátor tetejéről ívesen lógtak le a szintén piros, kék, zöld és sárga szalagot, de még a legközelebbi ház is ebben a díszben pompázott.
Az esküvőre hívott vendégek már a kora délutáni óráktól érkezte. Az asztalok rogyásig rakva borosüvegekkel, üdítőkkel és vízzel. Pálinkát, sört nem lehetett látni. Egy félreeső asztalra és az alá kerültek a nyakukon piros (!), szalaggal feldíszített pezsgősüvegek is, amit a vendégek hoztak. Éjfélig csak bort ittak. A pezsgők akkor kerültek elő, amikor bejelentették a közelgő menyasszonytáncot. Egyidejűleg el is tűntek a borosüvegek. Egyetlen ember sem dülöngélt, állítólag az ital és étel jó fogyasztási sorrendjének köszönhetően. Isteni finom, csípős tyúkpörkölt meg szaftos pecsenye került az asztalokra, kenyérrel és uborkasalátával. Köretet nem szolgáltak fel. Süteményt vagy tortát elvétve hozott ki valaki, inkább csak a gyerekek kedvéért, de ők sem ették. Inkább kenyeret majszoltak.
A pálinkát csak akkor vették elő, mikor a vendégsereg már reggel elvonult, és egy asztalhoz ült maga a két nagy család, hogy a lakodalmi ünnepség az immáron másnapi ebéddel érjen véget. Minden mozzanatnak megvolt a hogyanja és miértje. Minden köszöntő megható és költőies volt. Tósztok a jó egészségre, örömre és gyermekáldásra. Titkok a nagy Devlától (Isten), az ő emberének szája által küldött üzenetei, áldásai. Mindezt a helyiek által használt oláh cigány nyelven. Igazán felejthetetlen élmény volt ott lennem.
***
Mit üzen a bölcs cigányasszony
Bicegve közeledett földig rózsás szoknyájában. Mellém kerülve, azonnal mondani kezdte:- A búcsúban elveszett az aranyfogam. Belém könyökölt a Csiringó. Vérzett a szám, köpköttem. Csak otthon láttam meg, hogy elveszett a fogam. Osztán visszamentem, kerestem ott az út szélén, tudtam, hogy ott lesz. Odakuporogtam, oszt meglett. Jött a Csiringó aszonta : "Bolond vagy!"... oszt legyintett a feje elé, osztán meg, hogy:- Add ide!
Ennyit mondott és faképnél hagyott az asszony. - Bolond vagyok! Isten segítsen utadon... szólt még vissza.
Legközelebb ezt mesélte:
- ...megmondtam a Csiringónak, ne menj ahhoz a gadzsihoz, ki fog dobni. Éjjel meg amikor hazagyött, én nem is szótam neki. Megfogta a lapátot és idevágott, le. Mutatott a szeme alatti csontra, ami igencsak sok színben pompázott már.
-Aszontad, hogy ki fog dobni?! Aszontad?! Ne! Itt van a másik dandódnak (fogadnak) is! Ne!
- Miért mondja ezt éppen nekem? - kérdeztem.
- Ach- dilló vagyok! - mondta újra az asszony. Isten adjon neked jó erőt !
Eddig volt a mondókája és megint továbbsietett, mint aki csak futtában beszél. Nem ismertem ezt az asszonyt. Nem értettem, mért épp nekem mondja amit mond, ki az a Csiringó . Vajon ki ez az oláhcigány asszony?
Alig egy hónap alatt már harmadszor láttam őt. Egy padon ült, már messziről észrevette, hogy arra megyek. Nekem pedig nem szokásom útvonalat változtatni. Hozzá érkezve felállt a padról. Éreztem, megint valami mondanivalója van. Minden bevezető nélkül mondta amit mondott, akkor úgy hittem hangosan gondolkodik.
-Fáért mentünk ,jó ideje már annak, ültem a szekéren. Mondtam valamit és egyszer csak azon vettem magam, hogy a földre estem a kocsiról. Nagy ütés volt. Először a kocsin tüle kaptam a Csiringótul, aztán másikat a földtűl. Akkor már tudtam, hogy lelökött, má kiabálta is rám:...- miket beszész mindíg, mindíg csak átkozol! Na, most má, hogy leestél, még bolondabb vagy, megyünk a kórházba! Ott maradsz, majd lenyugtatnak! Aztán kórházban voltam, nem sokáig, hazaküldtek, nem mondták hogy bolond vónék.
Már igazán azt hittem, beteg ez az asszony. Ugyanazt a nevet emlegeti és mindig csak bántják. Talán üldözési mániája van?! Igaz nemrégiben láttam foltosan a szeme alatt.
Most jött a meglepetés. - Ez a nagy Isten itten a nyakamban, (közben elővette a legalább tíz centiméteres keresztet a ruhája alól) ez mindent lát. Tudja ám, ki milyen. Igazamra mondom. Mindenki megkapja, amit adott.
Te nagyon meg vagy gyötrődve! Ó a szemed... Kínlódtál az apádbúl. Szeretted az apádat. No, nagy a te fényed, jó ember vagy! Az Isten tudja, ki vagy... Ne félj, ne félj! Mindennek megjön az ideje. Tudom, mondom neked. Tudd! Én tudom.
Elgondolkodtatott. Az én szeretett apám nemrég hagyta el ezt a földi dimenziót. Ez az asszony erről semmit sem tudhatott. Valóban kínlódtam.
Kiss szünet után folytatta: - Tudod, én szenvedek az élő Csiringótul, akkor is szeretem, mindíg ő akar győzni.....jaaa, ellopta ám az aranyfogamat.
Az Isten tudja, te miket csinátál. Elhozza ám az igazságot. Elindult: No, az Isten áldjon meg szeretettel és meglátod mi lesz.
Ez az asszony érez, lát vagy hall? Azóta már tudom. Olyan dolgokat mond a környezetében, amiről a környezetének fogalma sincs. Ezért mondják őt bolondnak. Megfélemlítője miatt, inkább rábólint, hogy bolond. Maga sem tudja honnan jön a mondanivalója, viszont mivel az beigazolódik, úgy gondolják vonzza a rosszat. Ennek ellenére a jószándék vezeti, az sem riasztja vissza, hogy előrejelzéseiért újabb bántalmazásoknak van kitéve. Olyan megfélemlítővel áll szemben , aki hatalmat akar szerezni mások felett, mivel ő maga fél. Az örökös fizikai bántalmazásaival félemlítené meg őt is, ha bírná. Az asszony viszont nem fél. Nagy az ő bizodalma a nagy Istenben, és csakis a szeret van jelen benne.
A cigányasszony hite, erősített. Isten mindent lát, mindennek eljön az ideje. A hit és a szeretet erősítsen mindnyájatokat!
***
Gadzsi
Immár harminc éve napi szinten dolgozom cigányokkal, illetve romákkal. Magammal is küszködtem, mikor felmerült egy-egy bizalmas beszélgetés alkalmával a hovatartozás, identitástudat kérdése.
Legjobban, ha egyáltalán szóba jöhet az állítás, az oláhcigányokat ismerem, de párhuzamosan dolgoztam magukat romungróknak valló cigányokkal és élnek a környéken muzsikus cigányok is, de dolgoztam vályovetőkkel is. Nem beszélnék bizonyos etnikus csoportokhoz való tartozásról.
A cigányság kultúrájának még meglévőségei érdekelnek, meg az hogy a lehetséges felemelkedést segítsem.
Más kérdés, hogy manapság már minden család különbözik, mert a pérókat megszüntették és ki- ki a maga környezetének szeretne ilyen- olyan módon megfelelni, vagy épp valami módon megtartani kilétét, vagy megmaradásának lehetőségét. Én csupán „emberként“ szólnék.
Évekkel ezelőtt történt, amikor valaki azt mondta nelem: „Tudjuk ám, hogy te amoda is jársz!“- Gondolt ezzel, egy akkor még létező másik nagyközösségre. Nincs mit tagadnom, jártam amoda is, meg még máshova is. Ártatlanul tettem fel a kérdést?:“ Te talán nem roma vagy?“
-Nem bizony , hangzott a válasz. Mi már akkor is itt voltunk, amikor még minket nem tituláltatok Romáknak. Mi oláhcigányok vagyunk és azok is maradunk.
Nem taglalom, de ebből a tapasztalatból kiindulva, egy másik alkalomkor éppen fordítva történt. Mesélőm számomra nagyon érdekes dolgokat beszélt és az én“ gadzsi“ szám, csak úgy rákérdezett: „Te oláhcigány vagy?“ - Micsoda, hortyant fel, és azonnal tudtomra hozta ,ő roma.
„Beszéled a romanesz nyelvet? - má, hol beszéném , én magyarul beszélek - mondta ő.Egy bizonyos fórumon feltettem a kérdést. Nem kételkedem sem a néprajzosokban sem a hivatali erőkben, nem az én kompetenciám ezzel foglalkozni... „Ki a roma?“ Még jó, hogy nem titulálták butának a kérdésemet, hogy is lehet ilyet kérdezni, mikor szabad emberek vagyunk.
- „Hát, aki annak vallja magát“- hangzott a válasz.
Az én paraszt eszemnek jól fel adták a leckét. ...... kaptam is iskolázást ilyen-olyan lehetőségekről. Elgondolkodni való, ha én azt vallom roma vagyok, tán még segélyt is kapok?.......mert ,ugye a romáknak az jár...
Egy következő fórumon szintén feltettem a kérdést. „Kire mondhatni, hogy cigány illetve roma?“
- „Azokra akik annak antropológiai jegyeit magukon viselik“- volt a válasz.
Istenemre mondom, már megint bajban voltam. Gondoltam már nem fogok ezzel a témával foglakozni, majd csak megtudok valami okosat. Volt már olyan, hogy évvekkel a kérdésem felbukkanása után leltem meg a választ, de megleltem. Ilyen válasz volt a “Pénteken délig nyitva van az ég“ is. Persze csak az érti meg ezt a választ, aki ismeri a történetet, de most nem ezzel foglalkozom.
A cigányok romák közül, már azok is sokan ismertek olyanok, akiket én még nem is láttam. Hagytam a dolgokat alakulni, lesz ami lesz és már nem soroltam senkit ,sehova csak a cigány nevén neveztem. Tudvalevő egy cigány, roma második kérdése, az hogy: „te melyikekből való vagy?“
Úgy alakult, hogy ők kérdeztek engem. Mire az én válaszom annyi, hogy én paraszt, gádzsi vagyok. Azonnal kiderült az ő saját maguk általi besorolásuk.
Nemrég azaz március 19-én ünnepelték a „Cigányság világnapját“, nemsokkal ezután április 8-án a“ Romák világnapját“.
Volt ám káosz: Egyeseknek fogalmuk sem volt, hogy egyik vagy a másik létezik.Mások már hallottak valamit. Voltak akik mérhetetlenül örültek, hogy már nekik is van napjuk.
Amennyiben még mindíg nagyközösségekben élnének bizonyára kellőképpen megülték volna a számukra megfelelő, kiválasztott napot. Csakhogy ők már szét vannak szórva és nem tartoznak sehova. A nagyközösség védelmét már nem élvezik, a gádzsók meg, hát nem fogadják őket maguk közé...
Biztos nem véletlen, hogy ezidőtájt volt meghívásom egy ujabb nyilvános szereplésre. Mit ad a nagy Dévla, hát tőlem kérdezték meg, hogy mi is legyen, hogy is kéne hozzáállni e témához. Mire a válaszom: vegyük tudomásul az ő identitástudatuk szerinti megnevezést. Mi sem tudunk magunkra húzni egy trikót, ami nem ránk való.
***
Tanácsot akarok kérni
Az utolsó óra után elköszöntem a gyerekektől‚ és elindultam az irodába. Fáradtan rogytam le a székemre‚ de alig telt el egy perc‚ máris kopogtattak. A kopogás határozott volt és ütemes‚ nem olyan kusza és halk kaparászás‚ mint amilyennel a kisgyerekek jelzik belépési szándékukat. Ha ugyan jelzik. Csacso volt az‚ az egyik legidősebb tanítványom.
Szép szál‚ szemrevaló suhanc‚ máris majdnem akkora‚ mint én‚ s már a bajuszkája is pelyhedzett‚ izmos alsókarjára rejtélyes ábrák voltak tetoválva‚ ébenfekete haja fürtökbe göndörödött‚ és mellközépig kigombolt inge látni engedte erős kontúrokkal kirajzolódó mellizmait.Köszönt‚ és beljebb lépett. Egész lénye elszántságot és férfias magabiztosságot sugárzott‚ csak a keze babrált izgatottan a zsebei körül.
– Beszédem van magával! – szólalt meg‚ merthogy azok közé tartozott‚ akiket az évek során sikerült rászoktatnom a magázásra.
– Gyere‚ ülj le ide‚ és mondjad – tessékeltem beljebb‚ miközben leemeltem egy füzethalmot a mellettem álló székről.
Erre hirtelen elbizonytalanodott‚ s csak állt‚ mint aki nem tudja‚ mitévő legyen: maradjon állva‚ a hivatalosság látszatát megőrizve‚ vagy foglaljon helyet‚ és bizalmasabb hangot üssön meg. Némi tétovázás után az utóbbi lehetőség mellett döntött.
– Most úgy mondom, mint a barátomnak – bökte ki végül mélyen a szemembe nézve‚ és felbátorodva saját mutáló hangjának szándékolatlan érdességén visszatért korábbi határozottsága.
– Tuggya, milyen bolond vagyok, ha elkap az ideg! – Tudni éppen tudtam‚ csak azt nem értettem‚ hogy jön ez ide. Ő is megérezhette‚ hogy mellékvágányra siklott‚ mert egy kis szünet után jóval nyugodtabb hangvételben folytatta. – Parasztba vagyok szerelmes... de nem tudom... nem tudom, hogyan csinájjam... – mondta akadozva‚ de aztán megint felheccelte magát. – Az anyja is meg az apja is elkurvút. Jó meg kéne őket büntetni, ahogy nálunk csinájják – hadarta szinte kiabálva‚ majd megint hangfekvést váltott. – Akarom, de félek... Mongya meg, hogyan legyen!
– Ő tudja, hogy szereted? – kérdeztem. Hirtelenjében semmi értelmesebb nem jutott eszembe.
– Má hogyan ne tudná! El akar menni, egyiket se szereti, csak hát... no... fiatalkorú. Érti?
– Mint ahogy te is fiatalkorú vagy – tettem hozzá a rend kedvéért‚ de még
mielőtt szóhoz juthatott volna‚ más irányba kanyarítottam a mondatot –‚ persze, tudom, nálatok ez másképp van.
– Pont az! Maga tuggya, nem kell magyarázni! – helyeselt olyan hevesen‚ mintha ráérzett volna‚ hogy szunnyadó önbizalmamat szükséges kicsikét felrázni.
– No, hogyan csinájjam? – biztatott időt sem hagyva a gondolkodásra.
– Nehéz feladat elé állítottál. Mi lesz, ha éppen most mondok rosszat?
– Nem mond, mer maga tuggya, kit kérdezzek. A paraszt úgyse érti, hogyan van az.
– No hallod‚ hát én is paraszt vagyok! A parasztok pedig általában nem házasodnak, nem szülnek, nem nemzenek gyereket fiatalkorúan, hivatalos házasságot kötnek… Két külön világ ez... bizony‚ két külön világ... – morfondíroztam hangosan‚ hogy próbára tegyem elszántságát‚ de amikor türelmetlenül megvillant a szeme‚ egy kézmozdulattal nyugalomra intettem‚ és konstruktív javaslattal rukkoltam elő.
– Sok mindent el kell mondanod neki, hogy ő is tudja, mit vállal. Ha vállalja!
– Elhozom bemutatni! Elmongya neki maga! – ugrott fel a székről‚ és már indult is volna az ajtó felé‚ de látva‚ hogy nem reagálok‚ visszafordult‚ és kérlelni kezdett. – No‚ mongya má‚ hogy igen!
Közben azon töprengtem‚ helyes-e ilyesmiben szerepet vállalnom‚ és hogy tanácsaimmal nem többet ártok-e majd‚ mint amennyit segíteni tudok. Aztán arra gondoltam‚ mi várható akkor‚ ha nem avatkozom be. Láttam az elszánt tekintetet. A lány családjában kialakult helyzetr?l is tudtam hallomásból. Szülei hírhedt alkoholisták voltak. Rég nem volt az már igazi család. Viszont törvénysértések pártolásában semmiképpen sem volt szándékom részt venni. No de hát nem akkor pártolom-e inkább a törvénytelenséget‚ ha hagyom a szöktetésig fajulni a dolgokat?!
Egy darabig még kérettem magamat‚ de tudtam már‚ nincs mit tennem‚ beszélnem kell velük. Végül megadóan biccentettem‚ de hogy mit is tanácsolok majd nekik‚ arról sejtelmem sem volt.
Csacso már másnap elhozta a szerelmét‚ egy hirtelenszőke‚ nyurga‚ pattanásos kamaszlányt. Kézen fogva álltak meg előttem.
– Úgy álltok ott‚ gyerekek‚ mintha pap el?tt állnátok – szóltam rájuk‚ próbálva valamicskét oldani a feszült hangulaton. – Tessék‚ foglaljatok helyet!
Pár szóban összefoglaltam a roma és a magyar szokásrend közötti lényegesebb különbségeket. Tágra nyitott szemmel hallgatták végig kiselőadásomat. Aztán a lényegre tértem.
– Most pedig a törvényes részt is tudnotok kell – mondtam‚ és megköszörültem a torkomat.
– No‚ akkor megszökünk vagy szöktetés lesz? – kérdezte izgatottan Csacso. Értsd: mindketten ismeretlen helyre távoznak, avagy a lányt szökteti meg otthonról‚ hogy semleges helyre vigye. Nekem id?be telt‚ amíg megértettem.
– Nem!!! – kiáltottam fel‚ amikor végre világosság gyúlt az elmémben. – A törvény megbünteti! őt keresni fogják, javítóintézetbe juthattok. Iskolás, paraszt, kiskorú… Mit akarsz még?! – A vőlegénynek való elégedetlenül fészkelődött
a széken. – Figyelj rám‚ Csacso! Vidd el a telepre… – folytattam egy rövid hatásszünet után a legdidaktikusabb modoromban‚ aztán a lányhoz fordultam:
– Te meg jól nyisd ki a szemed, nézd meg, milyen körülmények közt élnek ott az emberek. Utána – szóltam megint a suhanchoz –‚ de csak az után‚ hogy a kislány a látottak ellenére is úgy dönt‚ hogy szeretne odaköltözni‚ mondjátok el a szüleidnek, mi a szándékotok. Ha befogadják ót a tieid, mondjátok meg a paraszt szülőknek, hogy ne keressék, mert nálatok lesz. Ha így nem megy, akkor megvárjátok mindketten a saját helyeteken a nagykorúságot. Ebben maradtunk. A szökést és a szöktetést is sikerült megelőzni. Törvénysértés sem történt. Csupán a roma hagyományok szenvedtek így némileg csorbát.
A péró szerencsére befogadta a parasztlányt. A paraszt szülők pedig örültek, hogy lerázták nyakukról az útban levő gyereket.
A romák családszerető, összetartó emberek. A kislánynak sokkal jobb sora van egy összetartó roma nagycsaládban, mint a saját szüleinél volt. Azóta‚ ahogy hallom‚ három gyerekük van. A lányka csupán egy dolgot sajnál: a hátralevő egy év szakiskolát még befejezhette volna. No de hát erre még most sincs késő.
***
A csatkai búcsú
Keddi nap volt. Az egyik népes cigánytörzs gyerekei imakönyvbe való kis szentképekkel a kezükben érkeztek az iskolába. Körbefogtak‚ és úgy keringtek körülöttem‚ mint egy templomi körmeneten.
– Ez a tiéd! – nyújtotta át a szent családot ábrázoló gyűrött képet az első‚ és továbbhaladt.
– Esztet ajándékba adom! – szólt a második‚ és egy elkoszolódott Madonnaképet nyomott a kezembe.
– Én Szűsz Májiácskát hosztam neked! – mondta a harmadik‚ ahogy elém ért. A képen egy bokor fölött lebegő‚ halvány rózsaszín selyemköpönyegbe burkolózott női alak volt látható.
– Köszönöm szépen. Köszönöm. De hol voltatok tegnap? – duruzsoltam zsolozsmás hangon én is.
– Te nem vótá? – kérdezte csodálkozva egy elsős kislány‚ miután elém érve megcsókolta a kezében tartott szentképet.
– Búcsú vót Magyarba. Tudod, Csatkán – magyarázta ájtatos ábrázattal egy idősebb fiú‚ miközben óvatosan széthajtogatta a farzsebéből kihalászott betlehemi idillt.
– Gondolom‚ hétvégén volt a búcsú. Köszönöm szépen! Nem tegnap – kapcsolódtam be újból a hosszúra nyúlt litániába. – Köszönöm!
– No, mí vagy má ilyen? Lunghi dromenca avilam. – szólt a soron következő és egy fehér műanyaggolyókból fűzött olvasót tekert a kezemre. – Zsutin‚ ággyon meg az Isten!
Aztán nagy sokára véget ért a körmenet‚ és a búcsúsok helyet foglaltak az iskolapadokban‚ visszaváltozva elemista diákokká.
Mondanom sem kell‚ egész órán át a meghosszabbított hétvége eseményeiről beszélgettünk. Mindeddig nem tudtam, milyen nagy jelentősége van számukra a csatkai búcsún való részvételnek.
Kiderült‚ hogy ez a törzs – kivéve a picinyeket és a nem szállítható betegeket – Mária-nap környékén minden évben elzarándokol a Szűz Mária-kegyhelyre. Gyertyákkal és a legkülönbözőbb ajándékokkal: selyemkelmével‚ tarka vállkendőkkel‚ hímzett kötényekkel felrakodva indulnak útnak‚ hogy részt vegyenek a rendkívül fárasztó ceremónián.
Sokan ott maradnak másnapra is. Úgy mondják, csodákra várnak‚ és a már megtörtént csodákról beszélnek, mert a csodák hírét tovább kell adni. És az otthon maradottakat‚ akik a csodák közvetlen átéléséből kimaradtak‚ búcsúfiával illik kárpótolni. Úgy érzem‚ ezen a kedd reggelen nemcsak a sok-sok színes szentképet‚ nemcsak az olcsó rózsafüzért kaptam én búcsúfiaként‚ hanem az alábbi történetet is. Csodás történet. Azért is adom tovább…
Ennek a törzsnek az egyik asszonya gyerekkorában nagyon fejfájós volt. Vitték az egyik orvoshoz‚ vitték a másikhoz‚ sok pénzt kifizettek reája‚ de hiába‚ a doktorok tudománya pipabagót sem ért. A fejfájása nem szűnt‚ sőt egyre csak fokozódott. Már nem tudták‚ mitévők legyenek. Az amulett‚ a rontás elleni ráolvasás sem segített.
Az anyja akkor gondolt egyet‚ vett egy vég gyönyör? selymet meg egy gazdagon hímzett oltárterítőt‚ és elvitte őt a csatkai búcsúba. Három napig imádkoztak érette‚ arra kérve Szűz Máriát‚ segítsen rajta. Az anyja még azt is megfogadta‚ hogy ha meghallgatja Mária az imát‚ levágatja a hosszú‚ combig érő haját. Az ima végül meghallgatásra talált‚ az asszony azonban valahogy megfeledkezett az ígéretéről.
(Megfeledkezett-e vagy sem‚ nem tudni‚ annyi azonban bizonyos‚ a hosszú hajnak rendkívül fontos szerepe van a cigány nők életében. A gyereklányoknak kötelező kibontva hagyni a hajukat‚ s csak akkor kötik össze masnival meg fésűvel‚ ha eladták őket‚ ha megtörtént az egyesség. Ez jelzi‚ hogy már nem szabadok. A cigány hagyomány szerint csak a hűtlen asszony haját vágják rövidre‚ büntetésből. Nem csoda hát‚ ha az asszony nem sietett teljesíteni meggondolatlan ígéretét.
Persze‚ ezt már csak én teszem hozzá...)
No, csakhogy egyszer aztán a piros masni meg a bontóka csodálatos módon magától kiesett‚ és az asszony haja kibomlott. Így lett figyelmeztetve az ígéretére. A lányka fejfájása is vissza-visszatért‚ de ha imádkoztak‚ mindig elmúlt.
Ezért hát a folytonos imádkozás mellett döntöttek. Ez nagyszerűen bevált: a fejfájás is szünetelt‚ meg az asszonynak sem kellett levágnia a haját. Íme‚ a cigányok misztikus racionalizmusa! Még a hit ügyeiben is igyekeznek alkut kötni. És még ott is sikerrel!