Pató Selam írásai
Dr. Halák László Aranytoll-Díjas újságíró reflexiói: Pató Selam Köztes létek és újraszületések… c. regényéről
Könnyekkel a szememben olvastam el az utolsó mondatot: „Látja az ÉLETET, és át akarja adni magát neki, teljes egészében -, át akarja élni! Szereti. Szereti! Szeret!” Hallottam a belső szózatot…az egykori sírásó szavait:…
A hihetetlenül gazdag, fordulatos a lélek útjait bejáró történet első, nagyon megragadó élménye volt a sírásó alakja, és ebben Laura Donna átélése.
Talán negyven éves lehettem, amikor éjszaka arra ébredtem, hogy hányinger gyötör. Sietve törekedtem feljutni az emeletre, ahol a fürdőszobánk volt, hogy ott könnyítsek háborgó gyomromon. Sikerült belépnem és kitálaltam…Sötét, majdnem fekete alvadt vércsomókat hánytam ki, majd amikor felegyenesedtem a mosdótól, egyszerre égő forróság borította el az agyamat. Összeestem. A vérveszteség…Csodálkoztam,
milyen puhán estem a padlóra, nem is hallottam a fejem koppanását, csak hatalmas fényességet láttam, majd minden elúszott és többre nem emlékszem… Nagy fiam segített le az emeletről és már az ágyon fekve tértem magamhoz, hamarosan megérkezett az orvos is, aki megállapította, hogy gyomorvérzésem van. „Halálközeli” élményként éltem meg az ájulásomat, de megrögzött materialistaként magyarázatot találtam a nagy fényességre – akkor csapódhatott a fejem a padlóhoz, de már nem hallottam és nem éreztem fájdalmat sem, mert az érzékszerveim már nem működtek jól az ájulás következtében. Így élhették át a halál és az élet kettős élményét, miközben a sírsóként meghaltak, de látták magukat továbbélőként.
Még csak a XVII. fejezetnél tartottam, lenyűgözve az író tehetségétől, amikor felébresztett a szöveg: „vagyok, aki vagyok” az eredeti héber szöveg szerint:„ehje’aser’ehje’”.
De ezt nem Mózes mondja, ő csak közvetíti az Örökkévaló szavait! Ez a „kritikai” észrevétel „nem ösztönzött arra, hogy személyiségemet elvessem a mélyben rejlő, nekem odakészített ajándék ellenében” Nagyon tetszett a sírásó alakja, a történés és azt is megértettem,hogy ez a sírásó kulcsfigurája a regénynek. A későbbiekben örömmel ismertem fel újra meg újra a sírásó halálát leíró jelenetet és már az sem zavart, hogy ismételten Mózes mondataiként és nem az Örökkévaló önmeghatározásaként idézi az „ejhe’ aser’ ejhe’”. szöveget.
Kedves Selam! A történet szövevényein kalandozva lenyűgözve haladtam, és csodáltam az író képességét ahogyan a számos történeti összefüggés átlátásával elérek a végéhez, ahol a főszereplő sok alakja végre megtalálja az üdvösséget, a nyugalmat és ezért érkeztem a végéhez könnyes szemmel…
Azért is le voltam nyűgözve, mert a muszlim, a zsidó kutúra ismerete, a meseszövés zsenialitása elragadó volt.
Az életem tapasztalatait is „visszaigazolta” a könyv, hiszen a nők, az asszonyom, a lányok sokkal gazdagabb lelki világgal jelennek meg a történet során, mint a férfiak. Weöres Sándor összehasonlítása a nőkről és a férfiakról teljes mértékben megtalálható a könyvben. Mennyi szenvedést okozunk mi a formális szabályoknak megfelelő gondolkodással, a szerelem iránti részleges érzéketlenséggel és a főleg a nemi kapcsolat elérésére irányuló törekvéssel. Többnyire a késő bánat eb gondolat a jellemző ránk.
Végül egy bibliai idézettel fejezem be a véleményem, az elragadtatott véleményem , összefoglalását. Jézus a zsidó nép megváltására készült elsősorban, de felismerte a megváltás általános emberi szükségletét és a tanítványok nagy megrendüléssel vették tudomásul, hogy a pünkösdi megvilágosodás nem a nyelvi bőség tobzódása volt, hanem valóban, minden emberhez el kell juttatni a megváltás lehetőségét. Márk evangéliumában (2. 27) olvasható a legszebb szöveggel: „A szombat lett az emberért és nem az ember a szombatért.” Nagyon egyetértek önnel, amikor az ószövetségi istent gonosz, bosszúálló vénembernek érzi és éles ellentétet lát a Megváltó Jézus és az „Öregisten” között. Említette, hogy a könyvet oda adta katolikusoknak is, hogy olvassák el. Sajnos minden dogmatikus beállítottságú ember képtelen irodalmi műként értékelni a Bibliát, azoknak minden „Szentírás” ami a Bibliában olvasható. Nagyon élveztem a szövevényes gondolatok világában megbújó értelmes istenhit lehetőségét.
Gratulálok az izgalmas, fordulatos, végtelenül gondolatgazdag remekműhöz.
Üdvözli hódoló híve Halák László
Megrendelhető facebookon Pató Selam szerzőtől.
Ára: 3000 Ft, amely tartalmazza a postaköltséget.
Ázsiai mese (a dolgok hívságáról)
Nem tudom, leírták -, vagy olvasták -, hallották-e már mások is azt a történetet, amelyet én most elmesélek. Nekem egy denevér mondta tollba, egy késő nyári éjen. Annak a toronyháznak a tetején üldögéltem, melyben szerény kis lakom van, amikor észrevettem, hogy köröz felettem, s tekintetemmel követtem suhanását. Ő is észrevett: egyre szűkítette röpte ívét, míg végül leereszkedett a kontyomra.
- Furcsa szerzet vagy! - jegyezte meg. - Az emberek általában félni szoktak tőlem, ahogyan az éjszakától is. De te másmilyen vagy... Mosolyogsz a szavaimon?
- Dehogy, dehogy! - feleltem én. - A saját fantáziámon mosolygok! Értek annyira a természethez, hogy tudjam: a denevérek nem látnak, és nem beszélnek. Így te nem lehetsz más, mint a képzeletem hangja!
- Tévedsz! Egy rezgés vagyok, ahogyan te is; és most összesodródtunk. Azért értjük egymást, mert figyelünk egymásra. Ez nem lehet véletlen, ahogyan semmi nem az. Bizonyára valami mondandója van valamelyikünknek a másikunk számára!
- Bennem olyan üresség van most; alig hiszem, hogy mondhatnék neked valamit. De ha úgy érzed: mesélj te, én hallgatlak...
- Rendben van. - nyugtázta szavaimat a denevér. - Messze még a reggel, és olyan regényes hangulatú a telihold... Elregélem neked a legutóbbi találkozásom történetét!
* * *
Az Indiai óceán partjainál röpködtem, amikor megsejtettem, hogy a vízen egy nagy hajó köröz. Odaszálltam fedélzetére, és íme, egy kísértetet találtam rajta, aki magába roskadva ült, és tekintetét az óceánfenékre szegezte. Megérezhette, hogy az árbocra ereszkedtem, mert félhangosan azt mormolta magában:
- Ó magányom, szörnyűséges magányom! Amelyben immár nem lát és nem hall engem senki! Vajh' ha legalább ez a lény, akinek szárnya suhanását sejtettem, meghallgathatná történetemet, és elvihetné hírét az emberek világába! Akkor az vigasztalna legalább, hogy mások tanulnak tévedésemből, úgy szenvedésem nem volt hiábavaló!
- Hallgatlak, uram! - szólítottam meg. - És ígérem, hogy közvetítem üzenetedet, ha értékes tanúsággal szolgál.
A kísértet kebléből keserves sóhaj szakadt fel, s mesélni kezdett:
* * *
- Egy maharadzsa fiaként éltem egykor, évszázadokkal ezelőtt. Bár akármit elérhettem, amit csak akartam, bensőmben hasogató ürességet éreztem. Hogy ráleljek életem értelmére, messze földre indultam. Magamhoz vettem minden kincsemet és minden szolgámat, feleségemet és gyermekeimet, erre az óriási nagy hajóra, és kikormányoztattam a nyílt vizekre, hogy a szelek sodrására bízzam jövőmet. Ahogy a lég a vitorlákba kapott, az óceánnak számomra ismeretlen, parttalan vidékére értünk. Szemem addigra belefáradt a horizont kémlelésébe: már nem tudtam beazonosítani az égtájakat, bármerre néztem, ugyanazt láttam a nyári fényözönben. Leszegtem hát fejem, és az óceán fenekére irányítottam tekintetemet: a mélységet kémleltem. Időtlen ideig fürkészett szemem a lenti világban; lassan kibontakoztak előttem részletei. A szivárvány minden színében játszó parányi és óriási halak, polipok, csillagok, kagylók, csigák látványa kápráztatott el, korallerdők és hínárszövevények különleges kis társadalmai, ezernyi forma eleven, lebilincselő harmóniája. Amint figyelmem nem lankadt, sőt, egyre élénkebb lett, azt vettem észre, hogy drágakövek szabályos kis érméi borítják az óceán fenekét. Embereimet leküldtem értük a mélybe: hozzanak fel belőle, amennyit csak tudnak. Ők alámerültek, és elkezdték felhordani a természet-teremtette kincseket a fedélzetre. Nem tudtam betelni látványukkal, érintésükkel! Tenyeremben mintha megelevenedtek volna, színük pedig szüntelenül változott! Smaragdból bíborrá, enciánná, arannyá, le sem tudom írni szavakkal tökéletes szépségüket. Teljesen a hatásuk alá kerültem, mint akit megbabonáztak: egyre többet és többet akartam magaménak tudni közülük, míg már annyi volt a fedélzeten, hogy süllyedni kezdett a hajó.
- Dobáljátok ki minden holmimat, a családoméval és a magatokéval együtt! - Utasítottam szolgáimat, és azok jajongva tettek eleget parancsomnak, mert sajnálták dolgaikat. Amikor mégis tovább süllyedt a hajó, ismét felszólítottam őket: - Dobjátok ki a vízbe az élelmünket és italunkat is, hogy még több drágakövet bírjunk el! - Feleségem könyörgött, hogy ne tegyem ki éhhalálnak magunkat gyermekeinkkel és szolgáinkkal együtt, de én nem hallgattam rá. Végül már csak mi, emberek maradtunk a hajón, de az így sem bírt el miattunk több drágakövet. - Ugorjatok mindannyian a vízbe! - Szólítottam fel mindenkit, s mert teljhatalmú uruk voltam, ha jajveszékelve is, valamennyien a vízbe vetették magukat. Immár egyedül voltam a fedélzeten, s magamnak kellett alámerülnöm az óceánba, az újabb kincsekért. Napestig szállítottam őket a fedélzetre, mígnem leszállt a holdtalan éj, s a hajó sem bírt már el nagyobb terhet. Magam is kimerültem; úgy tértem nyugovóra kincseim között, hogy a szerzett különleges vagyonomról szövögettem terveket.
Aztán felvirradt a reggel, és én elborzadva láttam, hogy a drágakő-érmék helyén csak elszürkült, rothadó halpikkelyek vannak, elviselhetetlen bűzt árasztva zsúfolódnak kupacaik a hajón... Mozdulni sem lehetett tőlük: csúszott az egész fedélzet, s a lépcső, hason kúszva sem lehetett semerre haladni, csak az imbolygó hajótest mozgása vetett néha odébb pár centivel vagy méterrel. Keserves zokogásban törtem ki, az őrület szélére kerültem! Megpróbáltam a pikkelyek hegyeit visszalökni az óceánba, de azok kisiklottak kezeim közül. Valami gonosz varázslat büntetése lehet, hogy azóta is, több száz éve már, minden napkeltekor elkezdem kidobálni a fedélzetről a förtelmessé lett ,,kincseket", s csak az éjeken pihenhetek, amikor jótékony sötétség takarja el őket előlem. Reggel aztán elölről kezdődik iszonyatos megmérettetésem, s nem tudom, végére érek-e valaha: a pikkelyek olyan csúszósak, hogy csak egyesével tudom eltávolítani őket a hajóról! S ha végre sikerül is, feleségemet, gyermekeimet, szolgáimat már réges-rég, mindörökre elnyelte a mélység, őket vissza nem kaphatom. De ni csak: virrad! Nekem munkához kell látnom; ám te, denevér, mondd el legendámat az embereknek! Hátha tanulságos lesz számukra, s lehull rólam e bűbáj átka! - Ezeket mondta nekem a kísértet, majd ajkai összezárultak, és hozzálátott a nagy tisztogatáshoz, ahogy évszázadok óta minden pirkadatkor...
* * *
A denevér a történet végére érve elhallgatott, talán válaszomat várta. Nehezen szólaltam meg:
- Már csak az érdekelne, kedves denevér: te is ugyanazokat a következtetéseket vontad-e le a kísértet legendájából, amelyeket most én?
- Helyes kérdés. Halld hát, az én véleményemet! Amit a maharadzsa fia számára jelentett a vízi világ és annak kincsei, ugyanazt jelenti az ember lelke számára a földi világ és annak hívságai! Ahogy ama királyi utód, aki mára már csak egy nyomorult kísértet, megfeledkezett származása jelentőségéről, és semmibe vette mindannak a jó cselekedetnek a lehetőségét, amire pozíciójában képes lehetett volna, helyette zsarnoki módon használta fel tekintélyét, ugyanúgy feledkezik meg az ember is égi eredetéről, és használja fel képességeit a múlandó földi hívságok megszerzésére. S miként ama szerencsétlen is ráébredt a dolgok valódi értékére, szerettei és szolgái felsőbbrendűségére a mélységi világ jelenségeivel szemben, akként kell felismernie az embernek is, hogy a lélek síkján neki adottaknak kell a legnagyobb értéket tulajdonítania, hisz tulajdon értéke csak azokban tud kibontakozni és visszatükröződni, nélkülük hiábavaló bármit is megszereznie magának az alsó világ káprázataiból!
- Bölcs vagy, denevér barátom! - szóltam elismerően. - De lásd, közeledik a hajnal, s nekem szét kell néznem életem hajójának fedélzetén: hogy ha valami talmit találok rajta, azt visszahajítsam én is a maga mélységi világába! Remélem, alkonyatra végzek a feladattal, s talán annak a kísértetnek is segítségére lehetek az átka feloldásában, hiszen története tanulsága elért hozzám, és kamatoztatni fogom! - E szavak után én éreztem úgy: mosolyog a denevér! Elengedte kontyomat, bőrszárnyaival suhogva felemelkedett, s nyugovóra tért a ház tornyában. Azóta is várom, hogy viszontlássam -, köszönetet mondjak neki a legendáért, melyet a regényes telihold fénye alatt elregélt nekem...