Demográfia

Janky Béla

A cigány nők helyzete

Neményi Mária

Korábbi kutatásunkban, amikor hátrányos helyzetű térségek demográfiai viszonyait vizsgáltuk, feltűnt, hogy Észak-Magyarország különösen rossz helyzetű kistérségeiben kiemelkedően magas a termékenység. Vannak, akik ezt azzal hozzák összefüggésbe, hogy itt nagy a roma népesség aránya, amelyre átlagosan nagyobb gyerekszám jellemző. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezekben a térségekben - az etnikai megoszlástól függetlenül - a lakosság társadalomszerkezete is nagyon sajátos, például jóval nagyobb az alacsony végzettségű, munkát nem találó emberek aránya.

Az alacsony iskolázottságú anyák pedig általában is több gyereket vállalnak. Ezért egy olyan adatfelvételt terveztünk, amelynek elemzéséből kiderül, hogy mi áll a magas termékenység mögött: inkább strukturális ok - mert ezekben a térségekben átlagosan több embernek van alacsony státusa a társadalomszerkezetben -, vagy kifejezetten kulturális ok - vagyis itt olyan kulturális csoport él, amelyre nagyobb gyerekvállalási kedv jellemző. 

Az edelényi és az encsi kistérségben kiválasztottunk huszonöt települést. De hogyan folytassuk le a vizsgálatot? Mindenkit "lekérdezzünk" ezeken a településeken, vagy szűkítsük a kört valamely csoportra? Az ember persze mindenkit "lekérdezne" a legszívesebben, de ez pénz kérdése is. Másrészt inkább a minta összetételének homogenizálására próbáltuk törekedni: minél hasonlóbb társadalmi helyzetű embereket igyekeztünk összevetni etnikai hovatartozásuk szerint. Így az adatfelvételt az érettségivel nem rendelkező női népességre szűkítettük le, hiszen ha valakinek nincs megfelelő iskolázottsága, akkor a lehetőségei - például munkaerő-piaci lehetőségei - leszűkülnek, és ez hátrányos helyzetet teremthet. Ezzel a módszerrel végül körülbelül egyenlő számú roma és nem roma válaszadó került a mintába. 

Kit nevezünk romának?

Általában kétféle lehetőség közül választhatunk. Egyrészt megkérdezhetjük, mi az etnikai hovatartozása annak az embernek, akivel beszélgetünk, és a kérdezőbiztos ezt a választ jelöli be a kérdőíven. A másik lehetőség az, hogy egy külső szakértő - vagy esetleg maga a kérdezőbiztos - állapítja meg, hogy ki a roma, ki nem. A kutatások szempontjából mind a két definíció használható, csak másra. Ha például a romákkal kapcsolatos előítéletességről, illetve ennek az előítéletességnek a romák viselkedésére vonatkozó következményeiről akarok tájékozódni, akkor ez az utóbbi definíció jó. Hiszen valaki nem azzal szemben előítéletes, aki magát romának vallja, hanem akit ő  annak gondol, és ha az esetleg nem vállalja ezt a kategorizálást, a következmény akkor is ugyanaz rá nézve. Viszont ha azt vizsgálom, hogy van-e ennek az etnikumnak valamilyen kulturális jellemzője, ami - mondjuk - befolyásolja a demográfiai magatartását, akkor ezt jobban meg tudom közelíteni úgy, ha a saját etnikai "besorolására" kérdezek rá. Én az utóbbi, önidentifikációs eljárást használtam ebben a kutatásban, mert engem ez a kérdés érdekelt. 

Hozzá kell tenni, hogy mivel az etnikai hovatartozás nagyon kényes kérdés, valószínű, hogy interjúszituációban kevesebben vallják magukat romának, mint ahányan családi körben - vagy ahányan romákként beszélnek magukról. A kulturális identitásuknak esetleg része a roma identitás, ha lehet ilyen értelemben roma identitásról beszélni, viszont az interjúszituációban ezt nem akarják feltárni. Ezért a kérdezőbiztosokat is megkértem, hogy az interjú után írják fel a kérdőívre, milyen lehet szerintük a megkérdezett etnikuma és hogy mi alapján gondolják ezt. Nagyon érdekes volt a két megítélést összehasonlítani, de az utóbbi kategorizálást csak az eredmények  értelmezésének ellenőrzésére használtam.


Számomra érdekes volt, hogy a legalacsonyabb végzettségűek körében mondták a legtöbben, hogy nem romák, miközben a kérdezőbiztos határozottan állította, hogy bizonyosan romák. Ez a jelenség egyébként nem ismeretlen; egy kolléga, Ladányi János is azt tapasztalta, hogy minél alacsonyabb a végzettség, annál nagyobb a különbség a kétféle identifikáció között. De ez csak a terepen derül ki. Én is ott voltam mint kutatásvezető, nem csak a kérdezőbiztosok, és már a próbakérdezésnél feltűnt, hogy a néhány osztályt végzettek közül - etnikai hovatartozástól függetlenül - sokan nem értették elsőre azt, hogy "ön milyen etnikumba tartozónak vallja magát". Persze nem állítom, hogy csak nyelvi különbségeknek tudható be az eltérés. 

Nem lehet egyszerűbben feltenni kérdést, például megkérdezni, hogy valaki cigánynak vallja-e magát?

Én biztosan nem örülnék neki, ha nekem szegeznék, hogy cigány vagyok-e vagy sem. És mi van akkor, ha én úgy gondolom, hogy magyar vagyok, mert már a dédapám is itt élt, esetleg nem is tudok más nyelven, csak magyarul, viszont egyébként cigány vagyok abban a helyi közösségben, amiben élek? A többes identitás ezzel a kérdéssel nem ragadható meg.

Mindenesetre az önidentifikáció alapján két részre lehetett bontani a mintát. A korábbi vizsgálatok arra utaltak, hogy a cigányságnál több gyerek van. Nem is ez volt a meglepő eredmény, hanem az, hogy ebben a hátrányos helyzetű térségben azoknak az alacsony végzettségű nőknek is több gyerekük van az átlagosnál, akik magukat nem cigánynak vallották. Pontosabban: ha a nem érettségizettek gyerekvállalására vonatkozó országos adatot összehasonlítjuk a térség adataival, akkor azt kapjuk, hogy az ő átlaguk a rájuk vonatkozó országos átlagnál is magasabb.

Mekkora ez az érték? Korcsoportonként változó, ahogy ez a diagram is mutatja. 



15-49 éves korú nők gyermekeinek átlagos száma
(* forrás: Microcenzus 2005)

Összességében a roma interjúalanyoknak átlagosan 2,6 gyerekük volt, míg a nem romáknak 2,1. Az országos gyermekszámadat erre a korcsoportra ugyanakkor a nem érettségizett népességre 1,32, a teljes népességre pedig 1,15. A térségben tapasztalható magas termékenység tehát nem kizárólag az itt élő, magas gyerekszámú roma népesség nagy arányának tulajdonítható. A hátrányok hasonló demográfiai magatartással járnak együtt a nem roma népességnél is. Ugyanakkor a hasonlóság mellett azért lényeges különbségek is kiderültek. Ha az iskolázottságot tovább bontjuk, akkor a nyolc általánost végzetteknél - a mintában ők képviselték a legnagyobb hányadot - a roma nők termékenysége szignifikánsan magasabb volt, mint a nem romáké, ráadásul lényegesen fiatalabban vállalták az első gyereküket. Az ennél alacsonyabb iskolázottságúaknál viszont - és ez megint érdekes - nem találtunk statisztikailag kimutatható különbséget, mint ahogyan a szakmunkás végzettségűeknél sem. 

Az már a terepen is kiderült, hogy a települések között is nagyok a különbségek. Az egymás melletti települések esetében az egyiken igen sok gyereket találtunk, a másikon két-három gyerek volt az általános. Ha ezt összekötjük a település szegregáltságával, akkor megint csak érdekes eredményre jutunk. A szakirodalom alapján azt vártuk, hogy minél szegregáltabb egy település, minél nagyobb a romák aránya, annál inkább különbözik a demográfiai magatartásuk az országos átlagtól. De vannak olyan települések, ahol nyolcvan százalék a cigányok aránya, és átlagosan 2-3 gyereket nevelnek, két faluval arrébb pedig, ahol 90 százalék a cigányok aránya, négy-öt gyerek születik átlagosan egy családban. Tehát azt sem mondhatjuk, hogy a szegregációval lenne összefüggésben a gyerekszám. Nagyon sokféle helyi közösség létezik, és úgy tűnik, hogy a gyerekszámmal kapcsolatban különböző normák alakultak ki. 

Ebből ered a jelenlegi OTKA-kutatásom témája. Azt gondoltam ugyanis, hogy hasznos lenne megismételni ezt a vizsgálatot másik területen, mégpedig Baranyában, mert ott is sok településen magas a romák aránya, de az országos adatokból úgy tűnik, hogy jóval kisebb a gyerekszám. Tehát az a kérdés, hogy ugyanez az alacsony iskolai végzettség, a hátrányos helyzet, a munkanélküliség miért nem vezet még átlagosan sem olyan magas gyerekszámhoz, mint az északi régióban. 

Miért eltérőek az egymáshoz közeli helyi közösségek?

Úgy gondolom, azért, mert a szegregáció nemcsak oka a demográfiai magatartás alakulásának, hanem eredménye is. A települések közötti migráció "tömbösíti" a hasonló gondolkodású, értékrendű és emiatt hasonló demográfiai magatartású embereket. Vannak olyan települések, ahova a tanulásra törekvő, beilleszkedni akaró romák egyszerűen nem költöznek, mert ott másfajta, nem ilyen aspirációkkal rendelkező emberek laknak. Tehát a települések közti belső migráció olyan szigeteket alakít ki, amelyeken aztán az emberek hasonló demográfiai mintát követnek. Tudniillik az iskolázottság, az iskolához való viszony meghatározó abban, hogy mennyire lehet kitörni a reménytelenségből ezeken a hátrányos helyzetű településeken. Akadnak azért jó példák: számos olyan roma fiatal van az általam vizsgált területen is, aki fontosnak tartja, hogy szakközépiskolába vagy gimnáziumba járjon, mert egyre nagyobb értéket jelent számára a tanulás. És úgy látom, hogy a pozitív példák erős hatást fejtenek ki a közösségre. 

Mindig Radnóti sora jut eszembe, hogy "ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj" - sokaknak, köztük politikusoknak is, fogalmuk sincs arról, hogyan élnek a kis településeken. Azt látom, hogy a helyi közösségek sokkal működőképesebbek, sokkal adaptívabbak, mint ahogy Budapestről gondoljuk. Akkor segítünk jobban, ha a helyi közösségektől jövő ötletek, kezdeményezések nagyobb támogatást kapnak, hiszen a fővárosból nem lehet eldönteni, hogy egy település életének jobbításához csatornázásra van-e szükség vagy másra. Mondok két példát. Az egyik szegregált településen egy ott élő idős cigányember meséit, mondáit gyűjtötték össze és fűzték egybe olvasókönyvvé az iskolások számára. A gyerekek a saját kultúrájuk révén sokkal közelebb kerülnek mindahhoz, ami az iskolában folyik. Egy másik faluban, ahol szintén magas a romák aránya, munkahely hiányában maga a polgármester furikázta a férfiakat igen távoli településekre dolgozni. Az ilyen erőfeszítéseket mind erkölcsileg, mind anyagilag jobban kellene támogatni, hiszen már-már közhely, hogy lassan egész generáció nő fel úgy, hogy nem találkozik a munka világával, amiben az alacsony képzettségnek kulcsfontosságú szerepe van.  

Milyen népesedéspolitikára lenne szükség?

Állandó vitatéma, hogy szükséges-e pronatalista népesedéspolitikát folytatni, vagy sem: ösztönözni kell-e az embereket a gyerekvállalásra, vagy sem? Úgy gondolom, azoknak az értékeknek a megjelenítéséhez, amelyeket a politika fontosnak tart, ösztönzőket kell nyújtani. A jólét megteremtéséhez emberekre van szükség, akik majd dolgoznak és adót termelnek. A pronatalista politika szerintem vállalható. A probléma ott kezdődik, ha ez a politika szelektál az emberek között: kik azok, akiket szívesen várnánk, kik azok, akiket nem. Azzal nem tudnék mit kezdeni, ha a romák magasabb gyerekszámát nemkívánatosnak tartaná a politika azért, mert ez a szegénység újratermelését jelenti. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ezek a gyerekek ne szegénységben nőjenek fel, ne termeljék maguk újra a szegénységet - így válhatnak adófizető állampolgárokká. 

A kutatásom haszna két területen nyilvánulhat meg. Megnézhetjük, hogyan változik a gyerekszám, ha növekszik az iskolázottsági szint. Ez valószínűleg a romáknál is csökkenti a gyerekszámot - nem csak azért, mert más esélyeket és egymással ellentétes szerepeket kínál, ha valaki elmegy dolgozni, vagy inkább otthon marad és öt gyereket szül. Hanem azért, mert az iskola értékrendszert is közvetít, ami esetleg sokkal inkább a munkaerőpiac felé mutat, mint a családanyaság felé. Tehát kimutathatjuk, hogy az iskolázottság, az iskolai végzettség változása milyen demográfiai mintákhoz vezet. Utána el lehet rajta gondolkodni, hogyan használjuk a népesedési ösztönzőket - etnikai különbségektől függetlenül. 

Van azonban egy másik aspektus is. Európában egy ideig azt gondolták, hogy az öregedés miatti demográfiai gondokat a nemzetközi migráció - a magas termékenységű területekről bevándorlók sokasága - legalább részben megoldja. Azután úgy tűnt, hogy ez a feltevés hibás. Néhány generáció után a korábbi bevándorlók termékenysége egyre inkább hasonlít a befogadó népességéhez. Ezért ma az az álláspont, hogy a migráció kevéssé old meg demográfiai problémákat.

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Kelet-Közép-Európában több száz éve élnek romák, és a demográfiai magatartásuk - érdekes módon - mégsem olvadt be a térségébe. Ez nem csak itt és most igaz. Egyik kollégám azt vizsgálta, hogy a 20. század elején, amikor az országos termékenység is viszonylag magas szinten állt, volt-e különbség a romák és a nem romák termékenysége között. Kiderült, hogy a demográfiai viselkedés akkor is más volt a romáknál, hiszen például jóval korábban szültek gyerekeket. Amennyire fel tudjuk térképezni, mindig voltak különbségek az egyes etnikumok demográfiai magatartása között, holott hosszú ideje együtt élnek. Mindez jó példa arra, hogy a bevándorlók nem hasonulnak automatikusan a befogadó népességhez - és ezen el kellene gondolkodni.


(Husz Ildikó az MTA Társadalomkutató Központ és az MTA-BCE Demográfiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Kutatási területe a demográfia, a család-, gazdaság- és történeti szociológia.A cikkben idézett OTKA utatás 2009/2010 évben történt)