Tandari Éva írásai

 

Szólj hát Mama!

 

Hagyjon már békén, édesanyám… - mondta dühösen Tamás, s az asztalra csapott – vegye már egyszer észre, hogy felnőttem… Ne pátyolgasson, ne dédelgessen, és főleg: ne akarjon nekem tanácsokat adni! Majd én tudom, mit tegyek vagy ne tegyek…

Az anya megszeppenve ült az asztal túlfelén, mint egy megriadt kisgyerek. Mint Tamás is, mikor (nem is olyan rég) rosszfát tett a tűzre. Akkor nem mondta: „hagyjon már békén…”

Az asztalnál Tamás kitörésére megfagyott a levegő, az indulat szinte rezegni látszott fölötte.

-         Akkor lesz neked rossz, édes fiam, ha egyszer tényleg békén hagylak… - felelt az asszony, s egy könnycseppet morzsolt két szeme sarkában.

Tamás tudta, hogy megbántotta, s ez csak méginkább dühítette. Szerette a mamát, de úgy érezte, az ő huszonhat éve már elég ahhoz, hogy a saját fejével gondolkodjék.  Úgy vélte, nincs szüksége senki tanácsaira. Főként nem anyja tanácsaira…

-         Mit érthet maga ebből, édesanyám! – szokta neki mondani – hisz maga még a múlt században él… Hagyjon nekem békémet az ezeréves bölcselkedéseivel. Majd én tudom, mit akarjak!

Való igaz, az asszony tudása inkább a múlt bölcsességén, az évszázadok tapasztalatain alapult. Az is igaz, hogy nem egész harminc éve még ő mondta anyjának: majd én tudom! Aztán kiderült, hogy mégsem tudja. Kiderült, de akkor már késő volt, anyja már elment, s nem volt kitől tanácsot kérni. Ettől a keserűségtől, ezektől az értelmetlen csalódásoktól akarta megóvni Tamást, de mint mindig, most is hiába.

-         Majd kérnél te még tanácsot, de akkor már késő lesz – mondta mégegyszer, már inkább csak magának.

Tamás, mint mindig, most is elmosolyogta magát anyjának e szavaira.  Mosolygott, hisz ő még mindig olyannak látta a mamát, mint rég volt, mintha az Idő csak fölötte mozdult volna, kikerülve – érintetlenül hagyva Őt. Csak néha villant belé a döbbent felismerés: a mama bizony már fáradt, idős és gyönge… De mindig elhessegette magától a Valóság intő képeit. Talán csak azért, mert így volt a kényelmes? – Ki tudja… Meglehet azért, mert titkon félt az Igazságtól, s a Jövőtől. Attól a Jövőtől, amikor a mama már…

Végig sem merte gondolni, s talán nem is tudta, nem tudhatta végiggondolni. Pedig a mama lassan-lassan, de megöregedett.. Talán már nem is tartotta más ezen a Világon, mint a gyermeke iránt érzett szeretete, s az érte való aggódás. Aztán már az sem. Egy borús hajnalon megszűnt szívében a szeretet, mert megszűnt benne, kialudt az élet utolsó, pisla lángja is…

Tamás egymaga virrasztott mellette. Magányát nem oldotta a tudat, hogy otthon várja az asszony, s a gyerekek. Nem oldotta semmi, s a halott mellett égő gyertya is csak a múlt képeit idézte elé.

Az első elszakadt inget a Mama kezében…

Az első beírást az ellenőrzőbe, amit Mama gyorsan – titkon, tán még önmaga elől is elrejtve aláírt…

Az első, félve elcsent cigaretta kínjait…

Az első, szégyenletes részegség emlékét: máig is restelli magát szavaiért…

S a Mama mindig féltve óvó, intő szavait…

Még most sem tudta felfogni igazán, hogy a mama nincs többé… Hogy nem szól rá… Hogy nem dicsér, nem szid, s nem ad, de nem is kér több segítséget… Valahogy olyan hihetetlen az egész, Hihetetlen, s tán ettől olyan hideg és üres benne, s körötte minden.

Másnap reggel aztán kocsira tették a koporsót. Tamás még most sem hitte, mert nem is akarta hinni, s tán nem hihette, mert e hithez hiányzott a tapasztalati tudás, hogy a mama – nincs többé.

Szótlanul tették meg a temető felé vezető utat, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Az összegyűlt családtagok, s a szomszédok csodálkoztak:

-         Hogy tud így lépdelni, ilyen szótlan egykedvűséggel az egyszem gyermek az anyja koporsója után… Még csak egy könnye sincs! – súgták egymás közt.

Ők nem értik, hogy Tamás nem érti…

A nyitott sírgödör mellé állítják a koporsót, s a tiszteletes úr beszélni kezd. Tamás hallja, amit mond. A mamáról beszél, megszokott, ideillő szavakat, mondatokat, és Tamásnak kedve volna ellökni a sír mellől ezt az idegent, aki ilyen hamis képet fest a mamáról. Kedve volna ellökni onnan, hogy ő álljon a helyére, és ő mondja el, milyen a mama, hisz ezt csak ő tudja igazán…

S ekkor nyilallik belé a fájdalom első, elemi erejű hulláma:

-         A Mama már nem olyan, amilyennek ő ismeri!

-         A Mama már csak volt olyan…

A pap közben a beszéd végére ér, s a koporsó mélyen – halkan ereszkedik le a sírgödörbe, hogy magába zárja a mamát, s Tamás szívének – lelkének egy darabját, egy visszahozhatatlan, pótolhatatlan, elemi alkotórészét is.

A koporsó közben békésen megpihen a gödör fenekén, s a sír mellett álló pap kezéből halkan peregni kezd a koporsó fedelén a föld apró röge… Tamásból felcsuklik a fájdalom. A hirtelen megérett, örök veszteség fájdalma tör fel lelkéből, görcsös férfizokogással rázva meg testét – lelkét – öntudatát, egész összetört, kisemmizett, fájó valóját… Térdre hull az ásító gödör mellett, s mintha szavai visszahoznák a sír mélyén pihenőt, görcsösen zokogja:

-         Hallod, Mama! Szólj rám… Csak még egyszer, egyetlen egyszer szólj rám, mama… - Aztán már csak zokog. Tudja, hogy a Mama nem szól rá, mert többé nem szólhat. De még sokáig kivenni a hulló rögök neszezésén át a felcsukló zokogásba fúlt, könyörgő szavakat:

Szólj hát, Mama… Hallod? Szólj rám…