Cikkajánló

Láng Judit: Hát nem mindegy?

Cigány vagyok. Konkrétan kiver a víz, minden faji alapú, kulturális, vagy akármilyen megkülönböztetéstől: elmondom miért.
Anyám, anyai ágán minden nő híres volt valamiről. A dédnagyanyám kalapot hordott és fütyülve járt, a nagyanyámat nem fogta a golyó, anyám meg nagyon tudott keresni. Markecolásért ült, mikor megszült a börtönben. Mesélte, szép gyerek voltam. A nagydarab smasszernő a pólyában hordozott egész nap a hóna alatt, és amikor eljött a szoptatás ideje, odaállt az asszonyok elé, kitartott a feje fölé és elordította magát: na kurvák, így kell gyereket csinálni! Kiadtak a börtönből apámnak, az meg beadott az intézetbe a négy bátyámmal együtt. Nem láttam őket hat éves koromig, akkor is csak azon a nyáron.

Apám tizennégy évesen szöktette meg anyámat, aki hat fiút és egy lányt szült neki. Az első gyerekük megfagyott pár hetesen, nem tudták fűteni a házat: szegénység volt. Tizenhat évesen meglett a Csaba, aztán két évenként jöttünk: Sanyi, Jancsi, Béla, én, hét évvel később Zoli.

Anyám mesélte, a dédire azt mondták: boszorkány. Hogy kilencven évesen táncolt és tüzet ugrott.  Hogy fog az átka. Hogy róla nevezett el. Fiatalon Várpalota mellett élt egy cigány kolóniában és híre ment, hogy éjszakánként férfiruhát, kalapot húz, úgy megy lopni. Hazafelé a temetőn keresztül zsebre dugott kézzel fütyörészve jött, na, oda nem mentek utána. Sok férje volt, eltartotta őket is, meg a lányait is. Úgy tudom, hét volt neki.
A dédi lányaiból csak a nagyi maradt életben. A németek rátörtek a Várpalota melletti cigánytelepre, a dédi férjét fejbe lőtték a házban mindenki szeme láttára. A többieket nem bántották, de tudták nincs ennek még vége. Felkerekedtek és elindultak amerre azt gondolták nincs háború.

Az egyik német katonatiszt beleszeretett anyám unokatestvérébe. A cigányok, csúszva-mászva esküdöztek a szentekre, hogy nem kurvul meg előttük a lány, csak legyen kedves a nácival.

A dédiék menekültek. Megszálltak valahol, ahonnan este elment lopni, hogy legyen mit enniük, de a németek elfogták az ott maradt lányait és visszavitték a telepre a többiekhez. Másnap megásatták a cigányokkal a sírjukat és mindenkit belelőttek. A német katonatisztet is. A levetett kabátokat és cipőket a Várpalotaiak a környékbeli fákra akasztgatták, így jelölték meg, kik nyugszanak a közös sírban.

A nagyi a golyózáporban elindult kifelé az erdő felé, anyám háromévesen fogta a szoknyáját. Ők ketten menekültek meg a kolóniából, meg a dédi. Így terjed el nagyanyámról, hogy nem fogja a golyó, szerencsét hoz. Később, aki indult pénzt keresni előbb elment hozzá, hogy megérinthesse. A nagyi és a dédi így lett jómódú. Nagyi mondta anyámnak: az én fejemhez tartott már német katona géppisztolyt, meg orosz is. A következményt tekintve, nem mindegy?

Nagyanyám hat lányt és egy fiút szült. Anyám volt a legidősebb, aztán Lili, Mari, Klári, Guszti, Ilonka, és Ági, akitől a történeteket tudom. A nagyi is váltogatta a férjeit, a Guszti mástól van, de aztán visszavette az elsőt és úgy lett még két lány.

A Klári fiatalon megszökött tőlük. Mesélték, hogy egy magyar család felkarolta. Kollégista lett, aztán orvos, az ottani szomszédoktól tudják.  Soha többet nem látták, anyám mondta: fájt nekik, hogy otthagyta őket, később meg hogy neki volt esze, jól tette, annak ellenére, hogy zsigerből utálták a magyarokat. Alapelv: a gázsók nem vesznek bennünket semmibe, csak kihasználnak, ezért kell őket lehúzni.

Az intézeti bölcsődében hároméves koromig nem beszéltem de, mikor azt mondták a fejem felett, ha nem szólalok meg, nem mehetek oviba, elkezdtem folyamatosan mondani a magamét, így hát mehettem. Az ovi az utca másik oldalán volt, átsétáltunk, átadás, átvétel, én addig ácsorogtam a folyosón. Kis padok, mintás izével eltakart kis farekeszek a tornacuccoknak, friss festés, ételszag. Jön egy kék köpenyes kormos arcú ember. Hát, te mit csinálsz itt? Várom, hogy óvodás legyek. Hát, csak vigyázz, legyél jó kislány, különben elvisz az ördög. Nekem attól fogva a fűtő lett az ördög. Ezt leszámítva jó volt az ovi, szerettem.

’68 nyarán patronálni kezdett egy szocialista brigád a Nagymező utcai postáról. Minden hétvégén más család. Szombaton eljött valaki az oviba, elvitt a postára, mikor vége lett a műszaknak kérdezték egymást, ki visz haza, a Zsófinál voltam a legtöbbször, aztán már csak nála.

Zsófi nem régen ment férjhez, akkoriban húsz éves volt, engem nem látogattak, és nagyon szeretett volna gyereket. Már két éve próbálkoztak a Dobos Gabival, de nem jött össze. Örökbe fogadnának, mondta.A gyámhatóság megkereste a szüleimet, hogy lemondanak-e rólam. Nem mondtak le, így csak patronálhattak. Minden hétvégén náluk voltam, hét közben is sokszor.

A pesterzsébeti ház: veranda, konyha, két egymásba nyíló szoba és kész. Zsófi apja a külső szobában, ő meg a férjével a belsőben. A kert gyönyörű, tele virággal. Vándorköszörűsök és házalók rendszeresen meglopták Zsófi idős apját és másokat is, ezért a szomszédban lakó cigányokat mindenki utálta a környéken. Nem ők tették, nem számított: a cigány az cigány, mondta Zsófi.
 

Zsófi szülei apai ágon tanítók és református papok, meg püspökök visszavezethetően a középkorig. Erre büszke is volt, mindenhol az ősök képei lógtak a falakon. Édesanyja postáskisasszony.

Zsófi ikertestvére Juli, orosz-német tanár az egyetemen, később phd, nyelvész, akkor az apjuk nővérénél lakott Zsuzsi néninél Zuglóban, mert ápolni kell és kicsi is a pesterzsébeti lakás. Zsigerből utálták a cigányokat, ezért engem is. A véremben van, mondták. Minden gyerekkori csíny, ennek a genetikai bizonyítéka volt számukra. Zsófi egy véleményen volt velük. Spártai szigorral moderálta a jellemem, azt mondta azért, mert jóembert akar faragni belőlem.

A gyámhatóság váratlanul kiadott a szüleimnek az első osztály után, nyári szünetre.  Akkor Vizafogón laktak a cigánytelepen. Lovakat tartottak, azzal kereskedtek. Egyedül voltam lánygyerek a családban, segítenem kellett volna az anyámnak, mosni, főzni, pénzt keresni. Az apám kurvázott, nem volt otthon, de ha igen, hullára verte anyámat, és minket is. Engem lemagyarozott, vert, szégyellte magát miattam. Anyám nem védett meg, szerinte sem tartoztam közéjük. Azt mondta: légy olyan, mint mi. Visszaszöktem akkor az intézetbe. Azóta gazdag cigányok lettek, számítanak valakinek, azt mondják róluk, én számukra továbbra sem.

Juii mára nyelvész professzor, nincs gyereke, egyedül él, igazi vénlány. Egész életében támogatta Zsófit, akinek a második házasságából két gyermeke született, Brigi és Csabi. A lány német tanár, a fiú postás. Brigi Amerikában él, férje van, gyereke nincs, azt hiszem nem is lesz. Csabi is nős, már van két kislánya. Brigi felügyeli a taníttatásukat. Juli kijelentette nem sokkal Zsófi halála előtt, mikor találkoztunk nála a kórházban: egy cigány nem tartozhat közénk, nem lehet családtag. Sosem fogadtak el.

Anyám 2007-ben halt meg, Zsófi az idén, júniusban. Büszkék voltak a származásukra, az őseikre mindketten. Anya cigány, Zsófi magyar. Az egyiknek katolikus, a másiknak egy jobbikos református pap mondta a szentbeszédet.

Nézem a sírjaikat, nincs bennem sem harag, sem gyűlölet, csak a nagyi mantrázik a fejemben szüntelen: a következményt tekintve, nem mindegy? Hát, nem mindegy?


cikk: http://www.commmunity.eu/langjudit/2012/07/13/hat-nem-mindegy/

 

Halák László

Mindennapi életünkben éppen úgy, mint a távlatokban eltúlzott jelentőséget tulajdonítunk a társadalmi létezésünknek, szinte mellékesnek tekintve – néha a társadalmi létezést akadályozó körülménynek – a biológiai létezést.

Pedig alapvetően az együtt élő emberek létezése biológiai létezés, a társadalmi létezésünk, attól kezdve, hogy képesek vagyunk munkát végezni, amellyel átalakítjuk a természetet, a társadalmat, hogy megfelelőbb legyen a biológiai létezésünk számára, mindenben a biológia létezésnek van alárendelve. A társadalmi létezésünk során tapasztalt anomáliák is abból származnak, hogy nem kölcsönhatásában éljük és vizsgáljuk a kétféle létezést, hanem egymásnak alárendelten – mégpedig fordítva ülve a lovon, a biológiai létezést rendeljük alá a társadalmi létezésnek.

Biológia létezésünk középpontjában a női és a férfi nem egyenrangúsága áll, ellentétben a társadalmi létezéssel, amely egyértelműen férfi centrikus.  Számos bizonyíték lenne felsorolható erre a fordított helyzetre, most beérem csak azzal, hogy még a női emancipációs mozgalmak többsége is abban látja az egyenjogúság megvalósulását, ha elismeri a társadalom, hogy a nők is képesek férfiként viselkedni ahelyett, hogy a női funkciók egyenrangúságáért küzdenének a férfias funkciók hegemóniájával szemben.

A biológiai létezés alapvető fontosságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az emberiséget kitevő hétmilliárdnyi embert asszonyok hozták világra – férfiak szerény közreműködésével. Ennek ellenére a férfi centrikus társadalom a legfontosabb női funkciót, a gyermek fogantatásától kezdve a szülésen át a gyermek neveléséig terjedő anyaságot, elsősorban úgy tartja nyilván, mint olyan körülményt, amelynek köszönhetően az asszonyok nem tudnak részt venni a férfias funkciók teljesítésében és ennek a következménye, hogy mindenben hátrányt kénytelenek elviselni a nők.

Széleskörű és többnyire hatástalan vitákat rendeznek a mi társadalmunkban is a népesség létszámának alakulásáról, a nők létszámának alakulásáról a közéletben, – ahol férfias funkciókban kell helyt állniuk, - de mint említettem, nem kívánom az elriasztó példákat felsorolni ezúttal.

Megújulni úgy kell, hogy meg kell teremteni a nők társadalmi létezésének azokat a formáit, amelyek megfelelnek biológiai létezésük feltételeinek. És egyben megfelelnek az egész társadalom közös érdekeinek is.

 

NÉHÁNY ALAPELVÜNK

Az anyaságot minden anya láthassa el főfoglalkozás szerűen fizetésért, társadalombiztosítás mellett, nyugdíjjogosultságot szerezve. Az anyaság az emberiség legfontosabb „funkciója”. Hazánkban, hosszú időn át stagnált, most pedig évről évre csökken a népesség létszáma. A múlt század hatvanas éveinek elején Kevermesen született egy kislány, aki a tízmilliomodik magyar állampolgár lett. Most pedig, - már fél évszázaddal később -, évekkel ezelőtt a népességünk a tízmilliós létszámot sem éri el, sőt egyre jobban csökken. Anyának lenni nem lehet csak úgy, mellékesen. A női lét legteljesebb valósága és ebből nem fakadhat hátránya a társadalmi létezésben.

 A nők vállán nyugszik egy nagyon fontos gazdasági ágazat, a háztartás is. Ebben naponta elkészül közel tízmillió reggeli, vacsora, kimosnak hetente minimum hét-nyolc millió zoknit, fehérneműt, ágyneműt, anélkül, hogy ezt a hatalmas teljesítményt a társadalom bármivel is honorálná. Pedig ismertek a gazdasági tételek, hiszen mosodák működnek, hiszen közétkeztetés folyik,, hiszen ha az anya dadusként, óvónőként dolgozik, akkor pontosan tudható, mennyi bérrel, nyugdíjjal honorálható a foglalkoztatása. Célul kell kitűzni és a közgazdasági szakemberek bevonásával új alapokra helyezni az anyaságot, mint foglalkozást.( Szinte hallom, ahogyan felzúdulnak egyesek, milyen előnyhöz jutnak a cigány asszonyok azáltal, hogy náluk gyakoribb a gyermekáldás.) Ez a megújulás minden anyára egyformán hatna, csak számolni kell, és a női értékek egyenrangúságából, a társadalom szükségleteiből kell kiindulni, nem abból, hogy ha másnak jót lehetne tenni, inkább nekünk se legyen jó, nehogy másnak jó legyen. Nem kell vallásosnak lenni, illetve bármilyen valláshoz, világnézethez lehet tartozni ahhoz, hogy elfogadjuk azt a krisztusi elvet: Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd embertársaddal sem, viszont amit kívánsz magadnak, ahhoz segítsd hozzá felebarátodat is,                                            

A társadalom alapvető érdeke, hogy jól, ha szükséges, magasan képzett szakemberek lássák el azokat a munkaköröket, amelyek meghatározó fontosságúak a társadalom életében. A szakmai képzés az a terület, ahol a személyes érdek és a társadalmi érdek a legszorosabban összefügg. A jelenlegi politikai közfelfogás ezzel ellentétes. Az oktatást ugyan szükséges, de nagyon költséges szolgáltatásnak fogják fel, és mindent megtesznek a költségek csökkentése érdekében. Teljesen egyértelmű, hogy nem lehet cél a pazarlás ezen a területen sem, de az is egyértelmű lehetne, hogy a társadalomnak nem csak az az érdeke, hogy éljenek a polgárai, hanem az is, hogy jól képzett szakemberként vegyenek részt a társadalmi munkamegosztásban. A megújulás során tehát meg kell teremteni nemcsak az általános iskolai képzés ingyenességét, hanem minden szakmai alapképzés ingyenességét is, hiszen a legfontosabb társadalmi igény kielégítése történik meg, ha jól képzett, kiemelkedő szakemberek látják el a szakmai feladatokat.                                                 

Az orvosok, – egészségügyi dolgozókés a pedagógusok jövedelmi viszonyai egyezzenek meg az Európai Unió hasonló foglalkozási ágainak jövedelmi viszonyaival.  Alapvető állampolgári jogunk és érdekünk, hogy egészséges, tanult emberek legyünk. A jelenlegi paraszolvenciára alapozott egészségügyi ellátás – hogy stílszerűek legyünk – alapvetően egészségtelen jelenség. A lakosság által az egészségügyre fordított pénzösszeg – ha ismert lenne a valóságos mértéke, - bizonyára megközelítené azt a pénz, amit társadalombiztosításban kellene fizetni az egészségügyi ellátás „ingyenessége” érdekében. Előbb- utóbb mindenben el kell érnünk az EU színvonalát, a társadalom bizonyára belátná, ha a két legfontosabb szakterületen kivételezett bérezés valósulna meg. Amíg lényeges eltérés van az EU-s fizetések és a hazai jövedelem között, addig állandósul a jól képzett egészségügyi szakemberek elvándorlásának folyamata. Az egészségügy rendezése nem valósítható meg az orvosok és az egészségügy más dolgozóinak hatásos közreműködése nélkül. Az orvosokra és az egészségügy más dolgozóira kell bízni, hogy elhatározzák és megvalósítsák az egészségügy hatásos megújulását. Itthon elképzelhetetlen a jelenlegi viszonyaink között a paraszolvencia nélkül az egészségügyi ellátás. Ugyan az az orvos, aki itt nem tudja elképzelni a hálapénz nélküliséget, amint elhagyja az országot és átlépi az ország határát, be tud illeszkedni a sokkal tisztességesebb, hatékonyabb egészségügyi ellátás rendszerébe és nem érzi a hálapénz hiányát, mert tisztességesen megfizetik a gyógyító munkájáért.                                             

A rendszerváltozás időszakában széles körben elterjedt, hogy a közoktatásban a távol-keleti „kistigrisekről” kell példát venni, hiszen azt a feladatot, hogy behozzák lemaradásukat a fejlett tőkés országokhoz képest, a közoktatás segítségével érték el. Sajnos a rendszerváltozás forgatagában ez elfelejtődött, és közoktatásunk nem változott meg a megfelelő mértékben és minőségben. Itt érdemes lenne talán a megújulást összekötni a rendszerváltozás előtti közoktatással is. Az oktatási rendszer nem olyan, mint egy rövidárú kereskedés, amelyet ha most bezártunk valamilyen oknál fogva, évek múlva minden gond nélkül újra megnyithatjuk és nem lesz észrevehető a különbség azért, mert a divatáru évekkel azelőtt más volt, mint az új megnyitás pillanatában. Az iskoláknak „lelkük” van, amelyet nem lehet „büntetlenül” bezárni. A merev normatívák nem tesznek jót az iskolák átalakításának. A demográfiai változásokat nem lenne szabad mereven követni. Ha kevesebb a tanuló, többet lehet egy-egy gyermekkel foglalkozni és a mennyiségi mutatók megtérülnek majd a minőségi mutatókban. Ha pedig növekedik a népesség, nem kell a semmiből előteremteni a korszerű oktatás eszköztárát. A megújulás tehát az oktatás területén az állandóság fokozott megőrzését jelenti főképpen a személyi feltételek megőrzésében és csak másodsorban az anyagi feltételek átalakításában.

A pedagógusok jövedelmének nagyarányú emelése lehetővé tenné a visszatérést korábbi hagyományokhoz. A második világháború előtti időszakban, a pedagógusok jövedelme lehetővé tette a háztartási alkalmazottak tartását. A tanítók, tanárok, egyetemi oktatók jövedelme lehetővé tette, hogy alkalmazottat tartva mentesüljenek a háztartási munkától és minden szükséges idejüket a tanulóikra, a felkészülésre fordíthassák. Napjainkban elvétve fordul elő, hogy a pedagógus alkalmazottat tarthatna, hiszen a saját jövedelme saját fenntartására is éppen hogy elégséges A nyugdíjas pedagógusok részére is kézenfekvő elfoglaltság lenne, ha az aktív pedagógusok háztartásában vállalhatnának házvezetői elfoglaltságot.

Jól tudjuk, hogy mind az egészségügyben, mind az oktatásügyben számos feladat vár az említetteken kívül is megoldásra. Úgy gondoljuk, a javasolt megoldások újdonsága mintát szolgáltathatna az egyéb rendezendő kérdések megoldásához, hiszen például az egészségügy anyagi ellátottsága is csak akkor rendezhető, ha nyílt, átlátható gazdasági feltételek a meghatározó környezeti tényezők. Az EU-s normatívák átvétele nemcsak az alkalmazottak fizetésének maghatározásánál jelentenének megújulást, hanem az egészségügy anyagi ellátottsága tekintetében is követhető mintát szolgáltatnának

 

Nova Brigitta jubileumi koncertjén

Forrás: kethanodrom.hu    

25 év a pályán méltó alkalom az ünneplésre. Nova Brigitta ismét elkápráztatta közönségét a budapesti Duna Palotában megtartott gálakoncertjén. A családias hangulatú rendezvényen sok barátot, ismerőst fedezhettünk fel a színpadon és a közönség soraiban egyaránt.

A fellépők között üdvözölhettük a  Kodály Zoltán és Budapestért díjjal kitüntetett 60 éves Rajkó zenekart, Suki András prímás-hegedűművész vezetésével, a Botos Triót és a Szecső Kovács Zoltán táncos-koreográfus alapította Sukár tánckart is.

A cigány nóta mellől nem hiányozhatott a magyar nóta, az operett, a sanzon és az autentikus cigányzene sem.  A jubiláló énekesnő művészvendégei Erdős Melinda és Bokor János énekesek és a konferanszié szerepét is betöltő Bálint Emese és Farkas Bálint színművészek  voltak. A Domján Edit díjas Jónás Judit, Nova Brigitta verseiből olvasott fel.

A rendezvény fővédnökeként Csomós Miklós Budapest főpolgármester-helyettese üdvözölte a jelenlévőket, a szervezők képviseletében Raduly József fővárosi képviselő, a Művészeti-Oktatási-Kulturális-Közéleti Alapítvány elnöke szólalt fel. A szakma nevében Szirmai László, az Országos Szórakoztatózenei Központ egykori igazgatója méltatta Nova Brigitta eddigi pályáját, aki elérzékenyülve beszélt a szegénysorból kiemelkedő énekes küzdelmes életútjáról.

A „geszti lány” büszke cigány származására, gyökereire, küzdelmes életútjára…Isteni adomány; a bársonyos fátyolosan rezgő szép hang, a nehézségekben is megőrzött hit és kitartás – egy negyedszázadnyi pálya címszavai.

Szép volt, fergeteges és káprázatos! Egy estére kiléptünk a szürke hétköznapok világából, feledve gondunk-bajunk újra és újra átéltük a csodát, amit csak az igazi művészet adhat. Együtt énekeltük, és reméljük, még sokáig együtt fogjuk énekelni a csodálatos dalokat, mindannyiunk örömére. Köszönjük a szeretett művésznőnek, hogy ilyen  élményben részesített bennünket.

Reméljük, hogy az 50. gálakoncerten is részt vehetünk – búcsúztunk egymástól. Sok sikert, erőt egészséget kívánunk Nova Brigittának  a művészi pályán és a magánéletében is!

***

Nova Brigitta, a Magyar Köztársaság Bronz érdemkeresztjével kitüntetett magyarnóta-cigánydal énekes Gyulán, Puj Brigitta néven látta meg a napvilágot. Ősei 200 évre viszamenően muzsikusok voltak. Iskoláit Geszten kezdte, az itteni környezet meghatározó élményekkel szolgált  emberi és művészi fejlődése szempontjából egyaránt. Tehetségére már gyermekkorban felfigyeltek, országos tehetségkutató versenyek szereplője, nyertese volt.

Énekesként szinte az egész országot bejárta, amikor a 100 tagú Cigányzenekar akkori elnök-producere Raduly József felfigyelt tehetségére és a zenekarhoz hívta szólistának. Hazai és külhoni koncertek, fellépések, önálló estek és lemezek sora fémjelzi pályáját.

Németh György és Nótár Ilona levélváltása

 
Tisztelt Nótár Ilona!
Milyen „Nyílt válasz”-t írtam volna, ha én lennék az Ön helyében? Valószínűleg nem nagyon különbözőt attól, amit Ön címzett nekem a Népszabadságban. Illetve, nem is én vagyok a címzett, hanem az a cigány közösség, melyhez tartozóként határozza meg magát, s melynek bizonyítja – íráskészsége mellett –, nem először és nem is utoljára, rendíthetetlen hűségét és harcosságát, miközben meglehetősen elrugaszkodik szövegemtől. Elhűlve olvasok olyasmiket Öntől, hogy egyetemes emberi jogok elvétele/megkérdőjelezése, asszimiláció, a cigány identitás eltörlése (melyet nem eltörölni, hanem erősíteni kellene – mondja Ön, és mondom én is). Elhűlésem megrökönyödésre vált az Ön szerint általam megtámogatott, Ön által elutasított „jó cigány” stigmáját (bocsánat, de én nem rasszban, rasszokban gondolkodom) az erőltetett integrációból csak az erőltetettet hallva. A személyét, személyében cigány mivoltát és általában a cigányságot ért sérelmekről olvasva szemem sem rebben, mert nem vonom kétségbe azon jogát, hogy azt érezze sérelemnek, amit sérelemnek érezni jónak gondol. Értem Önt, Ilona, nem is gondolja, hogy mennyire értem.
Ads not by this site
Csupán egyetlen dologról szólnék részletesebben – Önről. Akkor nem lettem volna levelének címzettje, ha azt vallom, amit Ön kizárólagosan elfogad: a cigányság minden problémájáért azok okolhatók, akik között vagy akik közelében élnek. Ezt nem fogadom el, a miértre éppen Ön lett a példám. 2011-ben arról beszélt, hogy gimnáziumba akart menni, amit édesanyja úgy értelmezett, mint a cigányság elárulását, s azzal akarta szándékától eltántorítani, hogy a gádzsóvá válás úgysem sikerül („Úgyse fogadnak be soha, soha nem leszel te ott közöttük magyar!”). Szülei, mondja, „ezt úgy fogták fel, hogy ha én eljövök otthonról, akkor megtagadom őket”. Egy ideig nem is beszélt velük. Aztán azzal állt elő: „soha többet nem fogom szégyellni magam előttetek. Szégyelljétek magatokat ti! Én soha nem kértem számon rajtatok semmit. Mert elismerem, hogy ez az út nagyon nehéz. Ti meg mindig számon kértek rajtam, hogy lett belőlem valaki. Holott én soha nem tagadtam, hogy cigány vagyok, pedig ezerszer megtehettem volna, és ha nem fogadtok el így, nem jövök többet”. Pár évig azon vívódott, hogy „tényleg rossz cigány vagyok-e”. A cigányság mai tragikus helyzetének egyik fő okát mesélte el. Ön fellázadt szülei cigány (mikro)társadalma ellen, az bomlásnak indult, Ön e (mikro)társadalom bomlásának terméke – szerencséjére néhány év múlva sikerült összevarrnia azt, ami elszakadt. Csak így lehetett azzá, amivé lázadása nélkül nem lehetett volna. Az Ön gyermekeinek már nincs ki ellen lázadniuk, ők beleszervesülnek a modernitásba. Az anyatejjel szívták magukba.
Szülei azért tették azt, amit – magyarázza –, mert „hosszú évszázadokon keresztül éltek nyomorban, hogy nem volt arra hitük és látásuk, hogy onnan ki lehet törni egy aprócska kis büdös cigány lánynak”, ahogy most fogalmazza: „a cigánytelep széléről nem látni semerre”. Ezt nem fogadom el, amit a „leggyalázatosabb” jelzővel illet. Magyarázatai hamisak. A „Romagadjo” különbségtétel alapvető és elsődleges egy roma számára, nem úgy a „cigány/nem cigány” egy nem cigány számára. Szülei azért tették azt, amit, mert számukra nem volt alapvető és elsődleges aprócska kis és büdös cigány lányuk megokosodása, ha ez felidézi annak „veszélyét”, hogy nem marad meg cigánynak. Akkor inkább úgy élje le az életét, hogy nem lát túl az utcán. Pedig a XIX. század második felétől már kellett, a XXI. század elején meg aztán végképp.
  
Németh György Tisztelt Németh György!
Köszönöm válaszát, örülök, hogy gondolatmenetemmel megpróbált azonosulni, s szavaimat nem vette személyes sértésnek.
„Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök” – mondja József Attila, akire büszkék vagyunk. Nem gondolom, hogy különösebben magyaráznom kellene, hogy a költő itt nem a génjeiben hordozott gyilkos szándékáról akart bizonyságot tenni.
A tőlem vett idézetet, melyben a családom s köztem meghúzódó konfliktusról írok, Ön pont az ellen használja fel, ami ellen én megannyiszor előveszem. Hogy felhívjam a figyelmet: meg kell szüntetni a társadalmi csoportokat elválasztó falakat! Nem szabad, hogy a cigányság úgy érezze, származása bélyeg, mely determinálja a sorsát, s a szegénység a léte része! Lehetőséget kell biztosítani, hogy felnőhessen egy generáció, amely nyugodt szívvel vállalhatja származását, és büszkén léphet ki a tágabb világ elé, mert elhiszi magáról, hogy cigány és magyar emberként értékes tagja lehet a társadalomnak. Erre az én tinédzser koromban sajnos nem volt lehetőség, s szomorúan látom, hogy ez ma sem változott.
Ezért kértem, hogy ne használja a szavaimat arra, hogy bebizonyítsa, szüleim, cigány testvéreim vagy én a nyugati civilizáció bomlástermékei vagyunk, s mint olyanok, változni képtelenek.
Nem! Lehetőséget kell adni, hogy a kétségek helyett bizonyossággal és büszkén vállalhassuk az identitásunk, s élhessünk a bennünk megbúvó tehetségünkkel.
Ön mondja: „XIX. századmásodik felétől már kellett, a XXI. század elején meg aztán végképp” – változni.
Ads not by this site
Ön ezzel csaknem két évszázad közös történelmét tagadja el tőlünk. A kommunizmus idején a cigányok éppen olyan aktív résztvevői voltak a munkaerőpiacnak, mint a többségi társaik. A szakképzetlenség, társadalmi kirekesztettség, regionális elhelyezkedés miatt a rendszerváltás legnagyobb veszteseinek mondhatják magukat. Változás. A zenészek –mint az én nagyszüleim, vagy a férjem egész családja, egy életet ledolgozó kétkezi munkás édesapjával az élen – letették az évszázados örökségüket, a hangszert és kapát, kőműveslapátot ragadva ők is azok között voltak, akik újjáépítették az országot, s feltakarították a szemetet. Amíg mi továbbra is rossz minőségű vályogházakban, csatornázás nélkül, immár harmadik generáció óta munka nélkül vagy filléres közmunkásként, saras telepeken élünk, a gyermekeinket kisegítő iskolában, szegregált intézményekben taníttatjuk, de levizsgáztunk, s gyermekeinket vizsgára köteleztük magyar történelemből, magyar irodalomból, s országos versenyeket nyerünk magyar népdaléneklési versenyeken.
Ha a cigány nép, amelynek nincsen saját országa és szuverenitása, nem lenne ennyire fejlődőképes és együttműködő, már régen elsöpörte volna az adott nemzet, melyet hazájának hívhat.
Ön megjegyzésével két évszázad történelmét hazudná ki az életünkből, mely tele volt alkalmazkodással és változtatásra való készséggel. Ha ezt teszi, azt kell mondanom: nem sokat tud rólunk. Kérem, adjon teret, lehetőséget magának s a társadalomnak is, hogy megismerhessék valódi történelmünk, kultúránk, értékrendünk, világról alkotott képünk, végre hadd legyen ez is a magyar történelem hiteles részévé.
Nótár Ilona
 
(Forrás: nol.hu)

Atya és fia - Nick Vujicic portréja

 
Amikor Nick Vujicicot tavaly először láttam egyfelvételen, leesett az állam, majd rögtön a videotechnikai trükkmesterekre kezdtem gyanakodni. Ezt a filmet manipulálták, erre gondoltam. Ilyen nincs, hogy egy karok és lábak nélküli ember ide-oda ugrál a csonka kis törzsén egy asztalon, s egy csökevényes kis lábfejmaradvánnyal, amely a rövidnadrágja bal szárából kandikál elő, labdákat rugdos, aztán egy billentyűzeten kopog, és elárulja, hogy a lábujjával percenként negyvenhárom szót képes gépelni.
Közben pedig bohóckodik, viccelődik, a lábfejmaradványát az alakja után „csirkeszárnynak” nevezi, többször is eljátssza, hogy figyelmetlenségből mindjárt leesik az asztalról, a javarészt amerikai középiskolásokból álló közönség pedig dől a röhögéstől. Aztán különböző sztorikat mesél azokról a meghökkent emberekről, akik először pillantják meg őt.
– A múltkor az utcán odalépett hozzám egy kisgyerek – magyarázza –, végigmért, és azt kérdezte: veled meg mi tööööörtéééént? Mit is mondhattam volna? Odasúgtam neki: látod, ezt teszi a cigaretta... Gondolom, ezek után sosem gyújt rá szegény....
 
A nézők persze a hasukat fogják, de nevet maga Nick is, majd a sikeren felbuzdulva elmeséli azt is, hogy az autóban ülve gyakran megvicceli a többi autóst, mert amikor a piros lámpánál összeakad a tekintetük, ő hirtelen körbe szokott fordulni az ülésen, s figyeli a hatást...
– Hát azokat az arcokat látni kéne – hahotázik –, csak bámulnak rám kimeredt szemmel, én meg kacsintok, na, ezt csináljátok utánam...
Ads not by this site
Ahogy egyre több felvételt néztem róla a legnagyobb videomegosztón, rájöttem, hogy a „trükköt” nem technikusok követték el, hanem maga Nick Vujicic. Ez az ember egykor úgy döntött, hogy nem adja fel, és teljes emberi életet fog élni annak ellenére, hogy amikor 1982-ben Ausztráliában megszületett, mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy teljes emberi életre képtelen. Sokáig ő maga is így gondolta. Ma már gördeszkázik, úszik, szörföl, ejtőernyős ugrásokat csinál, járja a világot, holott tízévesen még az öngyilkosság járt a fejében.
Bele akarta fojtani magát egy kád vízbe. Biztos volt benne, hogy karok és lábak nélkül nem kaphat normális munkát, nem lesz felesége, de ha lenne is, még a kezét sem tudná megfogni... Saját gyerekről pedig nem is álmodott, hogyan is, ha soha életében nem fogja tudni megölelni? A Nicket ábrázoló egyik régi fotó azt bizonyítja: ennek a sokat szenvedett fiatalembernek hatalmas lelki változáson kellett keresztülmennie, hogy testi fogyatékosságát olyanynyira el tudja fogadni, hogy ma már nem is tekinti magát fogyatékosnak. Azon a bizonyos fényképen úgy háromnégy éves lehet, szőke hajú, szomorú szemű fiúcska, akit kopott kis trikójában letettek a szőnyegre. Előtte egy gyerekjáték. Nyilván jó szándékból tették eléje, elvégre gyereknek gyerekjáték való. De hát mit kezdjen vele? Ott ül a szőnyegen, és a játékot nézi, és azokba a gyerekszemekbe az van írva, hogy neki az élet elérhetetlen marad örökre. Nem így lett. Alighanem sokunknál sokkal boldogabb és örömtelibb életet él. És ezt a saját szememmel láttam múlt szombaton Debrecenben, ahol Nick Vujicic több mint hatezer ember előtt, óriási ováció közepette lépett föl a Főnix Csarnokban.
Három napot töltött Magyarországon, több előadást tartott Budapesten és Pécsett, Debrecenbe a baranyai megyeszékhelyről érkezett egy kimerítő, öt óra hosszú autózás után. Mondta is a Főnix Csarnok bejáratánál őt köszöntő Kósa Lajos polgármesternek, aki a hogyléte felől érdeklődött, hogy „ó, nagyon hosszú utazás volt, alig érzem a lábam”, amin persze megint mindenki nevet, de legjobban maga Nick. Csodaember, így hívom magamban. Közvetlen és barátságos, nem csoda, hogy röviddel később Kósa Lajossal már családi képeket nézegetnek, már meg sem döbbenek, amikor Nick az okostelefonján a „csirkeszárnyát” használva fényképeket mutogat neki. Mondom, hogy csodaember. Hányszor, de hányszor megnéztem már az előadásait az interneten, s mindig jobban lettem tőle. Üresnek, kiégettnek, értelmetlennek és céltalannak tartod az életed? Kicsit figyelj oda, hogy mit mond Nick Vujicic, akinek a szavai minden antidepresszánsnál többet érnek.
Ads not by this site
A csodaembert ünneplő Főnix Csarnokban bemelegítés gyanánt elmeséli a már ismert sztorikat a csudálkozó gyerekekről, akiket a cigarettával riogat, a megdöbbent autósokról, akik előtt körbe szokott forogni a saját tengelye körül. Majd azt javasolja a közönségnek, az interneten nézzék meg azt is, hogy milyen remek viccet csinált az American Airlines egyik járatán, ahol pilótának adta ki magát.
– Az az egyik legjobb sztorim – mondja –, beöltöztem pilótának, és azt magyaráztam a beszálló utasoknak, hogy kipróbálunk egy új technológiát, én fogom vezetni a gépet, ez lesz az első „bevetésem”. Látnotok kellett volna azokat az arcokat! Hát én úgy röhögtem, de úgy....
És tényleg, úgy röhög, de úgy... Elmeséli, hogy egyszer a „csirkeszárnyával” vissza akart rúgni egy labdát, de rosszul találta el, s megrándította a lábfejét. Emiatt három hétig feküdnie kellett.
– Tudjátok, mi történt akkor? – kérdezi. – Az történt, hogy abban a három hétben éreztem először, hogy fogyatékos vagyok. Értitek? Három hétig! Mert én nem nyafogok. Pedig milyen sokszor hallom, hogy az emberek panaszkodnak. Jaaaj, nem vagyok elég magas, jaaaj, nem vagyok elég sovány, jaaaj, nem vagyok elég szép, jaaaj, nincsen munkám, jaaaj, van munkám, de hülye a főnököm, és így tovább....Nézzetek rám. Hát számít ez?
Habár azt írtam korábban, hogy a „trükköt” Nick követte el, ő maga ezzel nem értene egyet. Ő ugyanis mélyen hívő keresztény ember, aki a hite szerint Istennek, Jézus Krisztusnak köszönheti mindazt, amit elért.
– Amikor gyerekkoromban imádkoztam, azt kértem Istentől, hogy reggelre nőjön ki a karom és a lábam – mondja. – És nagyon csodálkoztam, hogy reggel nem volt se karom, se lábam, pedig én tiszta szívből imádkoztam, és igazán hittem Istenben. Nem értettem, hogy akkor miért nem hallgat meg? Nem követtem el semmi rosszat, de akkor miért büntetett meg ilyen rettenetesen? És tudjátok, mire jöttem rá? Arra, hogy ha nem érted és nem látod Isten tervét, attól az még létezhet. Csak rá kell jönnöd, hogy személyesen veled mi lehet a terve. Ez hosszú és kemény munka, én már csak tudom.
Ads not by this site
Tinédzser korában tért meg, miután megértette az evangélium egyik történetét egy vak emberről, aki a Fiú szerint azért született világtalannak, hogy általa legyenek nyilvánvalóak az Atya csodás tettei. Azóta Nick Vujicic is ilyen „jelnek” tekinti magát. „Hírvivőnek”, aki ahhoz a bibliai vak emberhez hasonlóan az Atya, Fiú és Szentlélek munkájának bizonyítéka. S habár én ugyan semmiféle Mindenhatóban, feltámadásban, keresztény paradicsomban nem hiszek, ateista lévén mégis el tudom fogadni minden szavát, alighanem azért, mert a nevetése őszinte, a története pedig igaz – még akkor is az, ha saját bevallása szerint az előadásain „mindössze” három dologról szokott beszélni: az életről, a fájdalomról és a nyomorúságról. Ő, aki az egyik legboldogabb ember, akit valaha láttam. Lám csak, annak az egykori boldogtalan kisfiúnak, aki valaha az öngyilkosságon törte a fejét, abban sem lett igaza, hogy soha nem fogja megismerni a szerelmet. Tavaly ugyanis megnősült, egy gyönyörű malajziai nőt vett feleségül.
Zavarban is voltam, amikor lehetőség adódott rá, hogy kérdezzek Nick Vujicictól. Ugyan, mit is kérdezhetnék? Érdekelne persze, hogy ha ő hinne a reinkarnációban, milyen testben szeretne újjászületni. De attól félek, félreértené nagyon is profán kérdésemet, s megbántanám vele. Ezért csak annyit kérdezek, hogy miután gördeszkázik, úszik és ejtőernyőzik is, van-e vajon valamiféle újabb különleges terve. Mire azt mondja, hogy bizony, ezek mind-mind különleges dolgok voltak, de most egy ennél is érdekesebb projekt adódott az életében: két hónapja apa lett. Majd ragyogó mosollyal keresi elő a telefonjából Kijosi nevű kisfia fotóját, és roppant élvezi, hogy a fotóriporterek együtt fotózzák vele. Atya és fia. A Kijosi amúgy japán név, magyarul azt jelenti: remény.
Névjegy
Nick Vujicic 1982-ben született Ausztráliában tetra-amélia szindrómával, amelynek következtében mind a négy végtagja hiányzik. Kamaszként megtért, jelenleg a világ egyik legnépszerűbb keresztény prédikátora. Kétezernél több előadást tartott a föld negyvenöt országában, tárgyalt államfőkkel és miniszterelnökökkel, rendezvényeinek bevételét jótékonyságra használja föl. Magyarországra a Nem Adom Fel Alapítvány, a Szeretet a Válasz Egyesület és az Ez az a Nap! nevű társaság szervezésében érkezett. A múlt héten Budapesten, Pécsett és Debrecenben telt házak előtt lépett föl, a bevételekből lakóotthont építenek fogyatékosoknak.
 
forrás: nol.hu
 
Videó: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=Q4f_UNMNONA

***

Ezer roma nő kaphat szakképzést

Ezer roma nő kaphat szakképzést, majd munkát a szociális és gyermekjóléti ellátórendszerben – jelentette be tegnap Balog Zoltán. Az emberi erőforrások minisztere az Országos Roma Önkormányzattal összefogva indított másfél milliárd forintos, európai uniós finanszírozású programot. undefined„A Nő az esély! program neve szándékoltan kétértelmű, de úgy gondolom, ezt nem kell különösebben magyarázni” – mondta sajtótájékoztatóján Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.

Hangsúlyozta, a nők azok, akikben esélyt látnak a roma integráció területén, akik a cigány családokban egyébként is az élet motorjai. A tárca vezetője hangsúlyozta, a programmal nem pénzt, hanem képzést és tisztességesen fizetett munkát óhajtanak adni a romáknak.

„A nők különböző szociális asszisztensi típusú feladatokat tudnak majd végezni, és később képesek lesznek bekapcsolódni például a romatelep-programokba is” – húzta alá a miniszter. Közölte azt is, az ezerfős pályázati kiírásra négyszeres volt a túljelentkezés, ezért bíznak abban, hogy a projekt további fázisait is el tudják hamarosan indítani.

Az eseményen kiderült, a 2014 augusztusának végéig tartó projekt során elsősorban hátrányos helyzetű roma asszonyokat vonnak be az oktatásba, s közülük legalább 750-en végzettséget is szereznek majd. Az érintettek egyebek mellett nevelő, ápolási asszisztens, kisgyermek-, idős és szociális gondozó, házi és kórházi betegápoló, valamint roma szociális segítő képzést kaphatnak.

A sikeresen vizsgázók elhelyezkedési esélyeit segíti a későbbi, csaknem 1,4 milliárd forintos második szakasz, amelyben egyéves támogatott foglalkoztatást és a munkavállalók továbbképzését is biztosítják. A minisztériumban és az ORÖ-nál azt várják, hogy programba bevont roma nők kapocsként szolgálnak majd a szociális intézmények és a több ezer rászoruló között – beleértve azt a kört is, akik korábban valamilyen ok miatt nem vették igénybe a szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi lehetőségeket.

(Forrás: magyarhirlap.hu /  Fotó: Simon Bálint)

 

Genfest 2012 - Visszatekintés

 

Szeptember 2-án, vasárnap ért véget a Fokoláre Mozgalom által szervezett Genfest 2012 nemzetközi ifjúsági találkozó Budapesten. A csaknem egy héten át tartó rendezvénysorozat során öt kontinens mintegy 12.000 fiatalja tett tanúságot arról, hogy az egyetemes testvériség jegyében létezik olyan összefogás, amely felülírja a megosztottságot, a gyűlöletet, a meg-nem-értést,  az előítéleteket. Ezért is választották a találkozó mottójául a Let's bridge - Építsünk hidat jelszót.

A Közös Út szerkesztőjeként vettem részt a Genfest programjain. Vegyes érzelmek és gondolatok kavarogtak bennem. Előre hallottam a szkeptikusok megjegyzéseit: testvériségről, egységről beszélni manapság, amikor globalizált világunk darabjaira hull? Amikor minden szép jelszó a visszájára fordult…

 A fiatalok által megfogalmazott célok és elvek azonban újból megerősítettek hitemben, hogy a „hídépítés”  nagyobb fontossággal bír, mint korábban. Talán nem kell ecsetelnem a társadalmunkban egyre jobban elharapódzó megosztottság és kirekesztés gyűlöletbe, sőt egyre inkább tettleges erőszakba torkolló példáit. Mindannyian tanúi és elszenvedői vagyunk ennek nap, mint nap.

A nagy kérdés azonban mindig az, mi a mi válaszunk minderre. Személyes felelősségünk– Isten és embertársaink előtt – hogy a közöny, a gyűlölet, vagy a szeretet mellett döntünk-e.

A Genfest fiataljai nem bújtak a közöny, vagy a „jótékony” semlegesség pajzsa mögé, mondván; … ez nem az én problémám, engem nem érint… De nem rejtőztek az „igazság” bástyája mögé sem, mert tudják, hogy a szeretet nem mond ellent az igazságosságnak.

Felvették a kesztyűt, a világ minden táján, a legkülönbözőbb etnikai, gazdasági, társadalmi és szellemi környezetben. A bátrak elszántságával – mert a szeretethez bátorság kell – elkezdték építeni a kölcsönösség, a megértés, a testvériség kapcsolatait, ami azután megoldást hozott a reménytelennek tűnő konfliktusokban is.

Talán erre az „evangéliumi” bátorságra lenne a legnagyobb szükségünk ma Magyarországon is!  (Fialovszky Magda)

***

A programról:

A rendkívül változatos program a főváros több helyszínén zajlott. Nyitányaként augusztus 30-án az  Erzsébet téren felavatták a fiatalok új találkozó helyét: Az öt kontinenst jelképező kőpadok oldalain az „Aranyszabály” olvasható több nyelven: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

Ugyanezen a napon mutatták be a Fokoláre Mozgalom nemzetközi művészeti csoportjának, a Gen Rosso-nak  Streetlight című musical-jét a Petőfi Csarnokban, teltházas közönség mellett.

Augusztus 31-én este az Arénában került sor a rendezvény hivatalos megnyitójára, melyen több közéleti személyiség is részt vett, köztük Tarlós István, Budapest főpolgármestere, és Bogyay Katalin, az Unesco Közgyűlésének elnöke.

Ezt követően nagyszabású koncert következett a GenFest 2012 alkalmából meghirdetett nemzetközi pályázatra érkezett dalokból és zenés-táncos koreográfiákból.

Szeptember 1-én, szombaton a budapesti Arénában megtartott egész napos találkozón beszámolók hangzottak el mindarról, amit a fiatalok a világ különböző országaiban a „hídépítés” jegyében tettek és átéltek.

 A színpadon beszélők megosztották az Aréna 12.000 főnyi hallgatóságával, hogyan adhat választ az eltérő gazdasági, politikai, szociális, kulturális vagy vallási környezet számtalan kihívására a tevékeny szeretet. A szóbeli tanúságtételek mellett színes és változatos koreográfiák és zeneszámok mutatták be, hogy a különbözőség ajándék.

A Genfest keretében hirdették meg a United World Projektnek azt a javaslatát, hogy létesüljön egy - az ENSZ által is elismert - nemzetközi megfigyelő szerv, amely az egyetemes testvériség megvalósítására irányuló törekvéseket helyezi fénybe. A színpadon ünnepélyes keretek között látta el kézjegyével a dokumentumot a Fokoláre Mozgalom, az UNESCO és a világrészek képviseletében több fiatal.

Az este zárásaként a fiatalok a városon keresztül a Lánchídra vonultak, miközben a Let’s bridge! és a Köszönjük, Budapest!  kiáltások váltották egymást. Színes, aláírt sálaikat cserélgették meghatározott koreográfia szerint, ezzel is kifejezve, hogy ők ajándékok egymás számára, s készek mindenkivel kapcsolatba lépni.

A programsorozat szeptember 2-én istentisztelettel ért véget. A katolikus fiatalok a Szent István Bazilika előtti téren gyűltek össze hálaadó szentmisére, amelyet Erdő Péter bíboros mutatott be. A más felekezetekhez és vallásokhoz tartozó fiatalok a katolikus szertartással párhuzamosan saját hagyományaik és liturgiájuk szerinti istentiszteleten, imaórán, vallásközi találkozón vettek részt. 

Déli 12 órakor ők is - keresztény, zsidó, buddhista, hindu és muzulmán résztvevők, valamint a nem vallásos meggyőződésűeket képviselő fiatalok együtt egy perc csendet tartottak a békéért.

Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius zárszavában példaként Jézust állította eléjük, aki a tökéletes Híd Isten és az emberek között. A Genfest résztvevői azzal az ígérettel búcsúztak egymástól, hogy  a pápa által meghirdetett  Ifjúsági Világtalálkozón 2013-ban, Rio de Janeiroban találkoznak újra.

 (A találkozó eseményeiről bővebben: www.genfest.org, www.fokolare.

 

Nyitott ajtók

Nyitott ajtók a roma felzárkóztatásért volt a címe annak a három napos programnak, melyet a Dél- Mátra Közhasznú Egyesület szervezett augusztus 15. és 29. között három különböző településen. A Gyöngyösorosziban, Vécsen és Halmajugrán megtartott rendezvényeken az roma kultúráról, az oktatásról és az egészséges életmódról esett szó. Az előadások, a jó gyakorlatok bemutatása és a műhelybeszélgetések során megszólaltak a helyi önkormányzatok, iskolák, civil szervezetek képviselői és a roma közösségek tagjai is.

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság képviseletében Rostás – Farkas György, József Attila díjas író, a társaság elnöke, Lakatos Klára pedagógus – képzőművész és Pató Selam újságíró -  műfordító tartott előadást.

Fialovszky Magda a Közös Út – Kethano Drom című folyóirat főszerkesztő-helyettese a közmédia romaképéről beszélt, filmrészletekkel illusztrálva mondandóját. A jógyakorlatok között bemutatásra került többek között a hodászi tájház, az arlói cigánymisszió, és a Ceferino ház tevékenysége is.

A rendezvénysorozat főszervezője, a Dél – Mátra Közhasznú Egyesület főtitkára Bárdosné Kocsis Éva zárszavában kiemelte a helyi közösségek szerepét a cigányság felzárkóztatásában. Ezek a közösségek lehetnek a különböző gazdasági, szociális és kulturális kezdeményezések animátorai is, és különösen fontos, hogy maguk a cigány emberek aktívan részt vállaljanak saját sorsuk irányításában.

A Bárdosné Kocsis Évával készült interjút az alábbi hivatkozáson tekinthetik meg:
http://www.youtube.com/watch?v=CynJRjEcITw&feature=youtu.be

 

Csak a pofonból lesz azonnal hír

 

„Ha egy cigányasszony bemegy az iskolába és felpofozza a tanárt, az hír. De nem minden cigányasszony tesz ilyet, mondhatni százból egy. És ki kerül be a médiába? Az az egy. A csöndes, normális többség sorsának nincs hírértéke. Mi azokat keressük, akik nem kerülnek be a médiába" - állítják az MTVA roma nemzetiségi műsorai, a Pamende és a Roma magazin szerkesztői.

A személyes életutakat, pozitív példákat felvonultató roma műsorok a maguk nemében hiánypótlók a hazai cigány kisebbség, sőt az őket körülvevő többség életében is. A sokszínű roma társadalom tagjai ország­szerte szinte egy emberként nézik a félórás adásokat, amelyek a maguk módján értékőrző és közösségteremtő szerepet egyaránt betöltenek.

„A nyírvasvári cigányok öltözetükben, mentalitásukban is rendkívül hagyománykövető közösséget alkotnak: a lányok érintetlenül mennek férjhez, a hajuk kontyban, szóval nagyon szigorú viselkedési szabályok, erkölcsi normák szerint élnek. Amikor találkoztam velük, nagyon megörültek, régi ismerősként kezeltek, és elmondták, hogy ők is mindig szokták nézni a műsorainkat" - meséli Horváth Éva felelős szerkesztő, aki budapesti zenészcsaládból származik.

A Roma magazin amolyan nemzetiségi krónika, míg a tavaly november óta futó Pamende című műsor inkább hétköznapi és neves személyeket mutat be közelről, akikkel máskülönben nehéz lenne találkozni: roma vállalkozót, aki tucatnyi családfőnek ad munkát, sikeres polgármestert, híres zenészt, fiatal művésztehetséget vagy éppen megtért skinheadet, de sorozatban foglalkoznak szociális témákkal is, így a közmunkások vagy állami gondozottak sorsával is. A hangsúly az ellenpéldák bemutatásán van. „Kiutat kell mutatni. Egy műsor nem mehet el abba az irányba, hogy állandóan csak a problémákat, nehézségeket mutassa be megoldások nélkül, mert az a közösségekre lesújtó erővel hat. Először nem gazdaságilag kell rendbe tenni egy országot, hanem lelkileg, és ebben óriási a média felelőssége. Bármely népcsoportot elkeserítené, ha állandóan olyan tükröt tartanának eléje, ami nyomorultaknak és bűnözőknek mutatja őket" - mondja Nagy István szerkesztő-riporter, utalva ezzel arra, hogy a pozitív példákra a többségi társadalom előítéletei és az érintettek önképe miatt egyaránt égetően szükség van, hiszen olyan értékeket mutatnak fel, amelyekre honfitársaik büszkék lehetnek.

A roma kultúra és identitás nagyon sokszínű, összetett jelenség, egy nemzeten belül is számos változatban létezik, de az országok között is igen eltérő lehet. Horváth Évának külföldi forgatásaik során az volt a benyomása, hogy a kisebbségek mentalitását elsőrendűen meghatározza annak a többségi társadalomnak az állapota, melynek részét alkotják. Azt az erős széthúzást, megosztottságot, periferikus helyzetet, ami a magyar­országi romákra - és nem romákra - jellemző, máshol kevésbé tapasztalta: a görögországi romák például összetartók, érdekképviseleteik jól mű­ködnek, nyelvüket 90 szá­zalékban beszélik, hagyományaikat ápolják, s többségük dolgozik, gyermekeit taníttatja. A magyarokhoz képest sokkal könnyebben dolgozzák fel a problémáikat. Spanyolországban a katalán romák kevésbé őrzik nyelvüket, tradícióikat, de lakhatás, foglalkoztatottság terén ők is jobban állnak, s érdekes módon 90 százalékuk a pünkösdi egyház tagja.

Hazai viszonylatban sem beszélhetünk egységes cigány kultúráról: széles a skála a szigorúan hagyományőrző és a tradícióktól elfordult csoportok között, s a cigányság múltjának feltárása, történelmének megírása is kezdetleges stádiumban van. A Pamende augusztus 3-ai adásában a roma holokauszt emléknapja alkalmából egy megrázó dokumentumfilmet vetítettek. „A pontos számokat sem ismerjük az áldozatokkal kapcsolatban, ez a téma máig nincs feldolgozva, nem szerepel a tananyagokban sem" - jegyzi meg Horváth Éva. A roma tévéműsorokra nem kis feladat hárul a kollektív identitás erősítésében, sőt alakításában, már csak azért is, mert a hazai romák nem kifejezetten részei a digitális társadalomnak. Ez utóbbi Nagy István szerint nem is feltétlenül probléma, hiszen a modern civilizáció amúgy is komoly identitásválsággal, értékvesztéssel jár. A legnagyobb kihívás a személy­azonosságot úgy megőrizni, hogy az a mai korban is megélhető legyen.

A műsorszerkesztők hangsúlyozzák: az általánosítás ellen küzdenek, a többségi mentalitás ellen, amely kizárólag „mi és ők" relációban látja a cigányokat, nem vállalva semmilyen közösséget velük. „A nemzettudat nem vérségi kérdés, pláne itt, Közép-Euró­pában. Mindenki idetartozik, aki itt él ebben az országban, aki ezt a nyelvet beszéli, ezt tanulta az iskolában, és akiknek a hozzátartozói itt vannak eltemetve. A cigányokon legnagyobb pechjükre látszik a származásuk, s emiatt óriási hátrányban vannak minden más kisebbséghez képest: ha valaki rájuk néz, abban a pillanatban az összes elő­ítélet rájuk tapad, ami az emberek fejében van" - szögezi le Nagy István, aki egyébként „magyarként" került be a roma műsor stábjába, méghozzá egy cigány ismerősének aján­lására. Mint mondja: anno nagyon fiatalon, a zenélés révén ismerte meg a cigány nyelvet, kultúrát, szokásokat, majd roma lányt is vett feleségül. Mindig befogadók vol­tak vele a cigányok, házassága révén is ő illeszkedett be közéjük. Megőrizve saját identitását így érzi teljesnek önmagát. Huszonkét éve él feleségével, lányukkal és fiúkkal négyen alkotják a Karaván Famíliát, a hagyományos zene- és családközpontúságot, valamint a sokszínűséget tekintve értéknek. A népszerű formáció cigány népdalfeldolgozásokat ad elő.

(hetek.hu)

     

Kedveskönyv - a gyerekeknek való iskoláról

 

Bordács Margit és Lázár Péter könyve a személyiség-központú roma pedagógiáról. Ez a könyv 2002-ben jelent meg, de most 10 év elmúltával talán még aktuálisabb, mint annak idején volt.: " Évtizedek óta tudjuk, hogy a magyarországi cigányság sorsának jobbrafordulásához milyen nagy szükség lenne arra, hogy minél nagyobb számban legyenek olyan roma értelmiségiek, akik hiteles személyiségként képesek e népcsoport gondjainak szentelni életüket.

Akik képesek tanárként, orvosként, szociális munkásként, lelkészként, közigazgatási szakemberként dolgozni úgy, hogy gondolkodásukban, a problémák kezelésében képesek érvényesíteni a cigányság tradicionális értékeit, kultúráját.

Sajnos, minden ez irányú erőfeszítés ellenére, nagyon lassan nő a cigányértelmiségiek száma, s a diplomát, értelmiségi tudást szerzett cigányok közül kevesen vállalják a kívánatos küldetés beteljesítését.

Lázár Péter, a nyírtelki Kedvesház megalapítója, a kevesek közé tartozik. Bordács Margittal, a hazai reformpedagógia egyik jelentős vállalkozásának, a Montessori iskolának vezetőjével közösen írott Kedveskönyv című (a Dinasztia Kiadó gondozásában megjelent) munkája a hazai roma pedagógia egyik jelentős műve.

Ugyanakkor sokkal több is ennél: olyan pedagógiai módszertani kézikönyv, amely képet ad a reformpedagógia egy évszázad alatt felhalmozott eszköztáráról, elsősorban azokról a módszerekről, amelyek a hátrányos helyzetű csoportok gyerekeinek személyiségfejlődését, szocializációját segítik.

A kötet anyaga részben a nyírtelki Kedvesház pedagógiai program keretében történt folyamatok, illetve az ott alkalmazott pedagógiai eljárások összegzése, részben pedig annak az 1999-ben akkreditált továbbképzésnek az anyaga, amelyet Lázár indított Kedvesház-pedagógiájának terjesztésére, a roma gyerekekkel foglalkozó pedagógusok felkészítésére.

Lázár Péter Kedvesház-programja, amely a hazai cigánypedagógia egyik legjelentősebb fejlesztési eredménye, a kényszerek szüleménye. Egy állástalanná vált roma származású pedagógus azt a feladatot kapta 1994 nyarán egy nyírségi falu iskolaigazgatójától, hogy a faluközponttól 15 km-re lévő cigánytelepen nagyon nehéz és szegényes körülmények között élő családok gyerekeit tanítsa meg tanulni, iskolába járni.

A feladat azért volt nehéz, mert ebben az iskolában – mint az ország nagyon sok hasonló iskolájában – évről évre sikertelen volt a cigánygyerekek beillesztése az iskola világába. Lázár az első napokban rádöbbent arra, hogy a nagyon hátrányos körülmények közül érkező, korai életszakaszukban egészen más kultúrában szocializálódó gyerekek iskolai beilleszkedését nem lehet ugyanazokkal a módszerekkel végezni, mint a faluban lakó, vízvezetékes, fürdőszobás lakásokban felcseperedő, citromot és banánt evő, autóval utazó, videót néző, könyveket forgató gyerektársaikat.

Felismerte, hogy a cigánygyerekek számára az iskola által tanított többségi kultúra csak akkor sajátítható el, ha a kultúraelsajátításhoz szükséges készségek fejlesztése először saját kultúrájuk keretei között történik meg.

Ezért kezdte tanításukat a mezők, rétek, árokpartok növényeinek gyűjtögetésével, szemlélődéssel, saját életük tárgyainak megnevezésével. Ugyanis a nyírtelki cigánytelep gyerekei – mint ahogy általában a nagyon hátrányos életkörülményekből érkező gyerekek – számára ezek az első lépcsők a kultúrahasználat tanulásának meglehetősen rögös útján. Lázár önmaga fedezte fel a kultúra-azonos pedagógia gondolatát, amelyet aztán amerikai tanulmányútján, egy indiánok nevelésével foglalkozó multikulturális nevelési központban „tanult” meg. …"

(Új Pedagógiai Szemle 2003 /Schüttler Tamás)

L. Ritók Nóra: Pedagógiai módszerek és integráció

 
Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…
Mióta dolgozom, ez a két fogalom mindig központi helyet foglalt el nálam. Sok dolgot kipróbáltam az iskolán belül is, még azt sem mondhatom, hogy nem sikerrel. Mióta azonban a probléma tágabb értelmezésével próbálkozom, már nem hiszek abban, hogy az oktatás önmagában elé lenne a romák integrációjához. Nélkülözhetetlen feltétel, de messze nem elégséges. Mert a probléma bonyolultabb annál, hogy az iskola megoldja. A szocializáció, a társadalmi környezet, a gazdasági helyzet, a rosszul működő intézményrendszer, a politika és még sok más dolog befolyásol, módosítja a hatásokat, és teszi esélytelenné azt, aki többre érdemes lenne. 
Persze izgat a módszertan is. Keresek én is tovább, hisz a változások gyorsak, és a pedagógiai eszközök nem képesek hatni, ha maradnak a régi, jól bevált gyakorlatnál.  
Talán az is fontos, hogy újraértelmezzünk fogalmakat. Pl. a differenciálást. Mert az új NAT miatt ez is kell majd. Másképp megközelíteni, átértékelni. Van, akinek máris sikerül. Nekem nem.
Olvasom a megyei lapban az oktatási integrációról szóló cikket. Érdekes a megközelítés: „A differenciálás a feladatok kijelölésével eleve szegregál… A differenciált feladatkiadás gyakorlatilag «a hülye gyereknek hülye feladatot, okos gyereknek okos feladatot» módszert jelent, ami növeli a hátrányos helyzetűek leszakadását.” – írja. Szerinte akkor vagyunk demokratikusak, ha a tanórákon azonos feladatsorokat adunk a tanulóknak. 
Én nem így látom. Az egyéni fejlesztés, az osztályon belüli differenciálás szerintem az optimális terhelés, fejlesztés eszköze, épp az a lényege, hogy a feladat testreszabott legyen, kellő erőfeszítést igényeljen, ugyanakkor a sikerélményt is biztosítsa. Az azonos feladatok ideje szerintem lejárt. Azt gondolom, ez nemcsak a rajztanításban van így. Bár kétségtelen, nekünk könnyű erre is figyelni, pl. több szinten, akár „fiús” és „lányos” témákat is ajánlani egy-egy vizuális kifejezőeszköz alkalmazásához, hiszen a képzőművészet egy szabad tantárgy, amiben a készségfejlesztés a fontos, a tematikát is könnyedén igazítjuk a gyerekhez. De talán más tantárgyakban is kivitelezhető lenne….
Emlékszem, pár éve, mikor egy programban alternatív nyelvtanítással próbálkoztunk, még az is belefért, hogy a gyerekek saját maguk által elkészített képes szótára a csoportban különféle legyen. Mert az érdeklődésük különféle volt. És azt szerettem volna, ha mindegyikük megérti, mire való az idegen nyelv. Megérti, hogy jó más nyelvet is érteni, keresgélni pl. a neten angolul is arról a témáról, ami érdekel… annak is, akinek esélye sincs arra, hogy valaha külföldre menjen. Akartam, hogy az angoltanulás nekik is fontos legyen. Hogy miért így próbáltam? Mert emlékszem még jól arra az egységesen kényszerítő nyelvtanulásra, az olvasmányra, amit gyerekkoromban be kellett vágnom oroszból, amit szívből utáltam, mert érdektelen volt számomra. Valami fiúról szólt, aki azt hazudta, fáj a lába, hogy ne kelljen valahova mennie, sajna, már csak oroszul tudok belőle idézni, már leírni sem tudom, akkor sem értettem, csak utáltam, és nem tudok kérni egy pohár vizet sem oroszul, de ez az olvasmány megvan, ugyanúgy, mint a Vörös teres, meg a Lenin születése… Mert így kellett  tanulnom, ezt is, kántálva olvasni, egyszerre a többivel, ugye, ez akkor központilag ki volt adva, akkoriban mindenki ezt tanulta, így egyszerre…
És tudtam, mert akkor megtapasztaltam, az az igazi, ha érdekel, ha szeretem, ha látom az értelmét. Így nálunk, a mi angolóránkon az a gyerek, aki az autók iránt érdeklődött, annak efféle szavakból volt több. Aki az állatok iránt, annak abból. Persze ez már a múlt. Ami most jön, abban más lesz majd. A gyerekek érdeklődése, különbözősége, eltérő szociokulturális státusza, neme, sok helyen még a világnézete is, egységesítve lesz. Ehhez nyilván a módszertani egységesítés is szükséges lesz majd, ezért bizonyára újraértelmezünk majd fogalmakat, módszereket.
Nemrég egy beszélgetésen voltam. Hallhattam a módszerről is, újra, arról, ami tutira sikeres. Amiben nincs lemorzsolódó, amiben mindenki szeret tanulni, a cigány is, a HHH is, ami a szülőket is motiválttá teszi. Az igazgatónő magabiztos, mint mindig. Azt mondja, egy magára valamit adó iskolaigazgatónál nincs magántanuló… Elgondolkodom. Nálunk nem teljesíthető az iskolakötelezettség, így a magam elhivatottságával nem jöhetek elő. De a kapcsolatrendszerünkben dolgozó általános iskolák igazgatóit magamban sorba veszem. És nem tudom azt mondani arra az igazgatónőre, aki a kis faluban körömszakadtáig küzdött a nyolcadikos lányért, aki épp most szült meg, hogy ne adna magára… vagy a másikra, aki megfeszül, ahogy a szegregálódó iskolájában (a település egyházi elitiskolája mellett) próbál megoldást keresni a pszichiátriai beteg apuka mellől sérülten jövő gyerek iskolában tartására, akinek dühkitörései a többi testi épségét veszélyeztetik. Nem tudom azt mondani, hogy ő ne lenne elhivatott... De náluk vannak magántanulók. Akikre én sem tudok megoldást. Pedig elhivatottak vagyunk mindannyian. Mert a nyomor hozadékai, ezek a problémák az iskola keretein belül nem megoldhatóak. 
Én nem hiszem, hogy van olyan pedagógiai módszer, ami ma ezt Magyarországon megoldja.
Az igazgatónő még utánam szól a beszélgetés után: „Ne legyél már mindig olyan pesszimista!” 
Nem vagyok az. Szerintem csak reális. És olyan helyen élek, ahol tényleg baj van. Ő pedig valószínűleg ott, ahol kevesebb. De a probléma attól még adott. A megoldás pedig bonyolultabb annál, hogy a nálunk is fellelhető sikerek tükrében magabiztos lehessek. Tele vagyok félelemmel és kétkedéssel. Nem miattam, hanem a gyerekek miatt. És nem bírok jobb képet festeni, mint ami van. Nincs miért. És nem látom értelmét sem.
Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…
Velem van a baj? Tényleg túl pesszimista vagyok? És kérem szépen, megmondaná valaki nekem, hogy kell ma optimistának lenni? Talán nekem is menne…
 
(Taní-tani Online)
 
***

Szám Kati /Földközelben / Interjú Lévai Anikóval / Képmás 2012. április

Amikor Lévai Anikó a reggeli futásból hazaérkezve ajtót nyitott, még hihettem volna, hogy a miniszterelnök kedvenc desszertjéről vagy a népszerűség árnyoldalairól fogunk beszélgetni. Az összetekert veteményágyás-alaprajzokkal és mezőgazdasági szakkönyvekkel telepakolt íróasztal, ami mellett a nappaliba menet elhaladtunk, azonban már jelezte, hogy nem egy habkönnyű „fitneszinterjú” következik...
 
Milyen gyakran megy futni?
– Ötször egy héten. Kollégistakorom óta futok reggelente. Nemcsak a kondíció miatt, hanem azért is, mert futás közben tudok a legjobban gondolkodni. Amikor vizsgára készültem, végigpörgettem a fejemben a tételeket, de a nagycsaládos napirendet is kiválóan meg lehet tervezni közben. Van egy „elit klubunk” a Normafánál, csupa sokgyerekes anyuka, akiknek reggel csak annyi idejük van, hogy eltrappoljanak futni. Kell az állóképesség, hogy bírjuk a napot. A korai kelés ma is a legnehezebb. A gyerekek is korán mennek, ki úszni, ki angolórára. Meghajtom őket. A hét és fél éves Flóra téli hajnalokon fogadkozik, hogy ő nem lesz ilyen „gonosz anyuka”, és szerinte egyébként is az úszás nyári sport, télen korcsolyázni kell. 
 
Gondolom, magát is hajtja, nem csak a gyerekeket.
– Flóri egyszer lelkesen mesélte az oviban, hogy anya mi mindent dolgozik: virágot ültetünk, bevásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk. Az óvó néni megkérdezte, hogy „És apukád?” „Ő nem dolgozik” – válaszolta. „Hát, mit csinál?” „Beszélget.” 
 
Nehéz volt a nagyokat elengedni?
– Amikor kicsik voltak, akkor is nagyon sokat dolgozott az édesapjuk, keveset volt itthon. Ha döntéseket kellett hozni, Rasival beszéltem meg, mivel ő a legidősebb. Belenőtt a felnőtt szerepbe. Gáspárral kicsit más a helyzet. 14 évesen elment a futballakadémiára. Nehéz volt elengedni, de az ő döntése volt. Büszke vagyok rá, hogy végigcsinálta. A futballakadémia olyan, mint egy kadétiskola, szigorú a napirend: edzés, tanulás, edzés. Jól teljesített a pályán és az iskolában is. Ma már egyetemista.
 
Két lánytestvére van, és négy lánya. Könnyen boldogult a fiús anya szerepében?
– A négy lány nevelése talán kevesebb nehézséget okozott, mint a Gazsié, Viktor szerint a férfilélek mélységeit nem tudom megérteni. De szerencsére van neki apja is, és vele nagyon mély a kapcsolata, így amikor elkezdett kamaszodni, szinte észrevétlenül vette át a nevelését.
 
Azt mondta, nem kell messzire menni, hogy meglássuk a szenvedést. Amikor édesanyja hónapokig kórházban volt, naponta lejárt hozzá vidékre. Manapság általános ez az áldozatvállalás?
– Sajnos nem tudtuk hazahozni, kómában volt, kórházban kellett ápolni. A testvéreimmel együtt jártunk be hozzá. Nehéz a helyzete annak, aki hasonló esetben testvér nélkül, egyedül van, dolgoznia kell, ellátnia a többi családtagját, nincs lehetősége, hogy segítséget fogadhasson, és az intézményi ellátást sem tudja megoldani. De itt szembesültem azzal is, hogy milyen szakértelemmel, hivatástudattal, emberséggel végzik munkájukat ebben a kórházban az ápolók.
 
Kedves Olvasónk, a cikket az áprilisi Képmás magazinban tovább olvashatja.