Portrék
A Kossuth aknától a szárnyas emberekig
(Rácné, Kalányos Gyöngyi)
1965. szeptember 27-én születtem Komlón. A Kossuth aknán laktunk a cigánytelepen. Már óvodás koromban ismerkedtem a festészettel, amikor nagynéném, Orsós Teréz, elvitt az iskolájába, ahol éppen rajzóra volt. Én is kaptam rajzlapot, festéket, ecsetet, és elkezdtem festeni. Kilenc éves voltam, negyedik osztályos tanuló, amikor a komlói Fürst Sándor Általános Iskolában megismerkedtem Pongrácz Éva rajztanárnővel.
Ettől a naptól éjjel-nappal festettem. Reggel mentem az iskolába és csak este mentem haza. Legtöbbször egy nap csak egyszer ettem. Amikor elkezdtem festeni, élénk színeket használtam. Virító kéket, világos rózsaszínt és narancssárgát. Madarakat, szárnyas embereket, a nyarat, a telet, a cigánytelepet, cigány gyerekeket és a papától meséket festettem le. Nyolc éves koromtól négy testvéremre kellett vigyázni, főzni, takarítani. Szüleim elvárták tőlem, hogy úgy gondozzam testvéreimet, mint egy felnőtt. Az iskolában nem ment a tanulás, hisz nem volt senki, aki segítsen nekem.
A festészet azonban egyre több örömöt adott. Szabadnak éreztem magam ilyenkor, és azért festettem szárnyas embereket és kétfejű nőket. A tanulás nem ment olyan jól, mint kellett volna, ezért tanáraim csúfoltak.
Életem boldog szakasza az volt, amikor rajztanárnőm kérésére hetedikes koromban elkészült egy rajzfilm a pécsi Pannónia Filmstúdióban “A hét ikerszarvas kígyó" címmel. Ezt a filmet a Cannes-i Filmfesztiválon megvásárolták. Ezután ért engem az első nagy csalódás. A film készítése közben Pásztor Ágnes filmrendező kérdezte, hogy mit fogok kezdeni a filmért járó sok pénzzel?!
Mint gyerek, nagyon örültem volna a pénznek, hiszen szatyorban hordtam a könyveimet az iskolába, ruházatom is hiányos volt, öten voltunk testvérek és nagyon szegényen éltünk. Olyan házban laktunk a Kossuth-aknán, hogy a szoba falát, melyen kívül csak a konyha volt, ki kellett támasztani egy nagy gerendával, nehogy kidőljön.
A sok pénz helyett kaptam mást, egy új bugyit és egy használt cigánylemezt. Amikor édesanyámmal elmentünk a moziba megnézni a filmemet, fizetnem kellett a belépőjegyért.
Ezután a nagy csalódás miatt nyolc évig nem festettem, csak nagyon ritkán, azt is magamnak. Véméndre költöztünk, idegen emberek közé kerültem, nem voltam fontos senkinek sem, idegen osztálytársaim voltak, akik állandóan bántottak. Az általános iskolát nagyon nehezen, de elvégeztem. Szekszárdon a tejüzemben kezdtem el dolgozni először. Reggel négykor keltem, este nyolckor érkeztem haza. Többet utaztam, mint dolgoztam, olyan messze volt a munkahelyem. Később a véméndi téeszben dolgoztam, majd Pécsett a vágóhídon. Itt ismerkedtem meg azzal az emberrel, aki a férjem lett.
Gyerekeim születése előhozta azt a vágyamat, hogy nagy képeket fessek. Akkor Pogányban laktunk és a meszelt falra a lakásban emberméretnél nagyobb anyát festettem, ahogy gyermekét altatja. Ez az asszony egy fatuskón ült piros ruhában, rózsaszín volt az inge, kék selyemkendő volt a fején, ami olyan hosszú volt, hogy eltakarta a gyerek testét. Közben a férjemmel együtt nehéz munkákat végeztem a megélhetés miatt. Amikor olyan deres idő volt, hogy megfagyott a kezünk, répát kellett szedni, ember nagyságú fatuskókat kellett repesztgetni. Éhesen, fáradtan értünk haza.
Saját házunkból ki kellett költözni két gyerekkel. Szüleim nem fogadtak be bennünket, Pécsett feltörtünk egy lakást, hogy fedél legyen a fejünk felett. Az állam intézetbe akarta vinni a gyerekeinket. Egyik ajtón ki, a másikon be - jártam a hivatalokat, hogy ne vegyék el őket. Dohos, nedves lakásban laktunk, sokat voltak betegek. Sokat szomorkodtam, olyan kicsi hely volt otthon, hogy még egy rajzlap sem fért volna el sehol. Kiharcoltuk később, hogy jobb lakást kapjunk. A sorsom ekkor fordult meg és megszületett a harmadik gyermekem.
Ekkor találkoztam újból a régi tanárnőmmel. Kiderült, ő már régóta keresett engem. Azt akarta, hogy az általa vezetett gyerek-szakkörbe járjak el és újból fessek. Ebben az időben találkoztam Kerékgyártó István művészettörténésszel és Daróczi Ágnessel - ők voltak azok, akik segítettek a további előrelépésemben. Ettől a naptól fogva annyit festettem és festek, hogy még magam sem hiszem el a munkabírásomat.
Az a vágyam, hogy festményeimmel nagyon sok embernek szerezzek örömet, és ne érjen a korábbihoz hasonló több csalódás az emberekben.
Ma már gyerekeknek szakkört vezetek az öt saját gyerekem mellett. Pécsett egy összevont, külvárosi intézményben, a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában és Szakiskolába pedagógus asszisztensként dolgozom. Szakképesítésem megszerzése érdekében középiskolát kell végeznem. Remélem, kitartásom elég lesz ehhez a nagy tervhez. Munkahelyem nagyon biztat, segít a lehetőségekhez képest célom elérésében.
Jelenleg is nagyon rossz anyagi körülmények között élünk öt gyermekemmel és férjemmel, aki szívbeteg. Ennek ellenére még most is rengeteget festek saját, és remélhetőleg mások kedvére, nagy-nagy örömmel.
Lakatos Diána története
A magyarországi sajtóban csak ritkán kérdeznek meg cigány szakembereket, tudósokat azokban a témákban, amelyek nem a roma tematikához illeszkednek. Riportunk egy fiatal, cigány opera-énekesnő karrierlehetőségeit mutatja be. Lakatos Diánát egy templomban hallottam először énekelni. A lírai szoprán hangja, törékeny termete és különleges bája egészen lenyűgözött.
Operaénekes roma lány, hát ilyen is van? Az tudnivaló volt eddig is, hogy a Zeneakadémián sok a cigány fiatal, s hogy közöttük egyre több a lány, de arról nemigen hallottunk, hogy a klasszikus zenének ez az iránya is érdekli őket.
Amikor erről kérdeztem Diánát, azt válaszolta, nem ő az egyetlen az operaműfajban, magánéneket pillanatnyilag két roma lány is tanul a Zeneakadémián. Azt mondják, a cigányoknak vérükben van a zene, ha ez igaz lenne, akkor nem láttunk volna annyi botfülű, repedt hangú cigányt kifigurázni a tehetségkutató műsorokban.
Az kétségkívül igaz, hogy a muzsikus családokban felnőtt gyerekek inkább zenei pályán maradnak, s míg régebben a fiú utódoknak kötelező volt zenét tanulni, ma már egyre több lányt is taníttatnak a szülők egészen kicsi koruktól fogva.
Így volt ez Diána családjában is. Az édesapja kiváló nagybőgős, a Rajkó Zenekarban tanult, édesanyja is zenészcsaládból származik. Már ötéves korában beíratták zenei előkészítőbe, majd zenei általános iskolába járt Pestlőrincen, akkor kezdett zongorázni is. Már itt felfigyeltek gyönyörű tónusú, kristálytiszta hangjára, amit talán az édesapjától örökölt, mert ő is híresen jól énekel.
A családban a legfontosabb érték a tanulás volt. Diának két idősebb testvére van, a nővére kozmetikus lett, majd Angliában képezte magát sminkmesterré. Bátyja szociológus, a Corvinus Egyetemen végzett, most ő jár posztgraduális képzésre Angliában. Ők is zongoráznak, ám egyedül Diánát vonzotta annyira a zene, hogy ez legyen a hivatása, s hogy nem nóta- vagy cigánydalénekes lett, az a szülők inspirációjának is köszönhető, de őt sem vonzotta ez a lehetőség.
Konzervatóriumban tanult tovább, azt követte a zeneművészeti főiskola, ahol magánének tanárként diplomázott kitüntetéssel. Mivel a klasszikus dalok, és operák elődadása számára életszükséglet, „mint a levegő”, beiratkozott a Zeneakadémia mesterképzésére. Két évvel ezelőtt volt a diplomakoncertje, még pályakezdőnek számít, s ennek tudatában türelmesen gondolkodik a helyzetéről. A jelenlegi magyarországi állapotok miatt már annak is örül, hogy van munkája, az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskolában tanít magánéneket, emellett szerepmeghallgatásokra jár.
Amikor megnyílnak majd a hatalmas nagy kapuk…
Az Operaházba még nem sikerült bejutnia. De nem panaszkodik, elégedett a helyzetével, mert vannak kisebb-nagyobb fellépései, Drahos Béla karmesterrel is dolgozott már. Csak mellékesen jegyzi meg, hogy örülne, ha mind többször hívnák. Természetesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy a hangfaj is nagyban meghatározza a ráosztható szerepeket.
A lírai szoprán ugyanis egy alfaja a szoprán hangnak, ami a legmagasabb női hangfekvés, általában a szoprán szólisták címszerepeket énekelnek. Diána szerepálma Puccini Pillangókisasszonya. Nem csoda, hisz Cso-cso-szán, a tizenöt éves japán gésa alakját tökéletesen tudná alakítani.
A másik nagy álom ugyancsak Puccini operája, a Turandotból a rabszolgalány, Liu szerepe. Bár mindkettő áldozatszerep, Diána nem áldozattípus. Pontosan tudja, hogy mit szeretne elérni, s azért minden tőle telhetőt megtesz. Célja egy saját DVD, amivel a világ operaházaiba jelentkezhetne egy-egy meghirdetett szerepre.
(Forrás: mindennapi.hu)
A természet és az élet titkai
Mercy Thomas kiállitásának margójára
Mercy Thomas Indiában született, de közel 10 éve Magyarországon él aMária Szíve Leányai Társasága katolikus női rend tagjaként. A hit számára nemcsak lelki élmény és a felebaráti szeretet forrása, hanem a művészi kifejezés ihletője is. A közelmúltban láthattuk kiállítását a Párbeszédek Házában. Ö maga így vall a festészethez való viszonyáról:
"Számomra a művészet a "mélység" keresésének kifejezése földi zarándokutam során. A színek játékával jelenítem meg a természetet, amelyben ezt a "mélységet" vélem felfedezni. Ahogy múlnak az évek, a lelkem egyre mélyebben tapasztalja meg saját létéhez és a teremtményekhez való kapcsolatát. Egyre több és több motívum növekedik bennem, melyeket érzéseimnek megfelelő formába öntve próbálok kifejezni.
A színek, különösen a színek természetben zajló váltakozása játszott nagy szerepet egész életemben, már fiatal korom óta. Ez mindig létemnek magját érintette, olyan mélységeket, melyeket nem lehet szavakba önteni. India déli részén születtem, ahol az évszakok váltakozása észrevétlenül történik, s a természetben a zöld és a barna színek uralkodnak szinte kizárólag. Ezért leggyakrabban a víz és az ég keltette fel az érdeklődésem. Kétségkívül a természet, annak mozdulatai, zenéje stb. iránt éreztem mindig is vonzalmat.
Továbbra sem vágytam arra, hogy művészként fejezzem ki a bennem vibráló lelki rezdüléseket. Sokkal később éreztem először szükségét annak, hogy kifejezésre juttassam a legbensőbb álmaimat és azokat a tapasztalatokat, melyek kifejezésére korábban nem találtam megfelelő szavakat. Önmagam kifejezésére a művészeten keresztül 35 évesen tettem kísérletet először.
Ez a önkifejezési vágy még intenzívebben folytatódott, amikor 2002-ben Magyarországra érkeztem, és eltöltöttem itt néhány hónapot. Ezt az évszakok váltakozásának köszönhettem, mely szemlélődővé és reflektálóvá tett, a "természet és az élet titkai" felé nyitott meg. A természet a Teremtő tánca, ez segített, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljek a Teremtővel, a Szeretet szimbólumával." (Mercy Thomas)
Tandari Évára emlékezve
"Születtem 1957. szept.17-én Budapesten, a ”család„ harmadik élő gyermekeként hét hónapra, két foggal, hosszú hajjal, köröm nélkül…Úgy fél éves lehettem, mikor anyánk összevert minket, s kinyitotta ránk a gázcsapot…
Tán mondanom sem kell, hogy mindhárman súlyos, életveszélyes állapotban kerültünk kórházba. Én körülbelül (az elmondások szerint) fél évig voltam kórházban élet–halál között lebegve, gipsz–ágyban s oxigén alatt. Aztán onnan egyből Állami gondozásba kerültünk, ahányan voltunk testvérek, annyi felé.
Hogy óvodába hol voltam, fogalmam sincs…
Iskolába a Cseppkő utca 74-ben kezdtem el járni, a Münnich Ferenc nevelőotthonban.
Egész ötödikig ott voltam, majd nevelő szülőkhöz kerültem, az idő közben megismert bátyámmal. Különböző, számomra tragikus okok miatt négy év múlva bekerültem a Péterffy Sándor utcai kórház gyermek belgyógyászatára, egy csillapíthatatlan köhögéssel, melyről később kiderült, hogy a tragédia okozta sokk hatására alakult ki. Visszakerültem hát az intézetbe. Először újra a Cseppkő utcába, majd onnan egy évre Pilisre. Mivel itt állandóan a betegszobán tartottak, a nyolcadik osztályt 13 nap alatt végeztem el, az év utolsó napjain járva csak iskolába. (Még így is négyes átlaggal zártam, az évfolyamelsők között…)
Ekkor már vagy négy éve ismertem leendő első férjemet, akivel 16 éves koromban házasságot kötöttünk. Tehát körülbelül négy évig udvarolt, hogy aztán másfél évi házasság után rájöhessünk: Ez nem a mi ”játszmánk„. Elváltunk, s én ott voltam 18 évesen, egy másfél éves, beteg kisfiúval, Gáborkával, aki súlyos asztmás volt, s többet volt beteg, mint nem…(Gáborkám 1974. márc. 15-én született.)
Üzlethelyiségben laktunk, mint ”jóhiszemű, jogcím nélküli lakók„ ahogy régen az önkényes foglalással valamiféle zughoz jutókat hívták. Ma egyszerűen ”Hajléktalan„ a nevük…
Később átköltöztünk a nevelőanyámhoz, innen vitte el a mentő a kisfiamat úgy, hogy többé már nem is hozom ki, legfeljebb csak temetni. Ekkor súlyos idegösszeomlást kaptam, s bekerültem a Róbert Károly körúti kórház pszichiátriai osztályára (Nem a zárt osztályra!) ahol három hónapig feküdtem. Itt ismertem meg egy idős festőművészt, aki – mondván, hogy ő már úgy sem jön ki onnan többé – átengedte nekünk a lakását az újpesti Leibstück Mária utcában. Ott, mint ”szívességi alapon családtag„ laktunk, mely titulus egyáltalán nem különbözik a ”jóhiszemű jogcím nélküli„ –– hajléktalantól…
Tehát ugyan ott voltunk, ahol a part szakad, az az sehol… Ez a lakás is dohos, penészes volt, úgy hogy a kisfiú itt is szinte állandóan beteg volt. Egy ideig újra fent voltunk a nevelőanyámnál, ekkor ismerkedtem meg második férjemmel. Ő a B.R.F.K. – közlekedés rendészeténél dolgozott, mint motoros (és részeges) rendőr. Szép sorjában jöttek a gyerekek. Először a kislány; Rita, 1980. júli.5-én. Már három hónapos volt a kicsi, mikor kimondtuk a ”boldogító igent „. Bár nem volt szándékomban újra férjhez menni, de nevelőanyám (épp úgy, mint az első házasságnál) addig agitált, hogy ráálltam a dologra. Ha már ott a gyerek – gondoltam – olyan mindegy…
Nem volt mindegy: a férjem attól kezdve rendszeresen ivott, s mellette én is rákaptam az italra. Szinte egész nap egyedül voltam a gyerekekkel, s a gyereknevelés minden gondjával. Mivel az Intézet nem tanított minket élni, hát követtem az egyetlen példát, ami az orrom előtt volt…
A második közös gyermekünk már a másik lakásban született, szintén újpesten, a Dózsa György úton, mivel az előző lakást szanálták mialatt én a szülőotthonban voltam, mint veszélyeztetett terhes. Mikor kijöttem, már félig le volt bontva a ház. Nem is lakta már más, mint mi, s tán néhány bátrabb egér…
Aztán 1982. júl 23-án hét hónapra megszületett a kisfiam, Lacika, hogy rövid, 36 órás ”élet„ után a második agyhártyavérzés el is vigye…
S én újra csak magam voltam a fájdalommal, a keserűséggel, s a már meglévő két gyermekkel…
– 1982. szept. 21. – én kaptam egy kisfiút, Péterkét. Csak úgy; ”ajándékba „…
Még terhes voltam, mikor egy volt intézeti társnőm bemutatta a kisfiú anyját, s kiderült, hogy majdnem napra egyszerre kell szülnünk. Ő nemes egyszerűséggel közölte, hogy ha a gyermeke fiú lesz, eladja húszezer forintért, ha lány lesz, bevágja a ”zaciba„ – tehát az intézetbe. Megbeszéltük hogy akár fiú, akár lány lesz, hozza el, majd én felnevelem az enyéimmel együtt.
– Az ő gyermeke megmaradt, mert nem kellett, az enyém elment, mert én vártam Rá…
Hát neveltem a három gyermeket, szintén egyedül, mintha nem is lettem volna férjnél… Bár némi ”nyoma„ azért volt annak, hogy mégis csak van nekem (időnként) egy férjem is, hisz két évvel később újra csak kisfiunk született.
1984. febr.7-én, szintén hét hónapra lett meg Krisztiánka, aki vak, mozgás-képtelen, és értelmi fogyatékos, tehát mint halmozottan sérült gyermeket még csak ki sem adják nekem, hisz magam is mozgássérült vagyok, közel tizenkét éve, hogy szigorúan csak bottal tudok közlekedni, a bal karom sem tudom használni, s emellett számtalan szervi megbetegedéssel küszködöm (reuma, idegzsába, szív, epe, gyomorideg, stb. stb.)
A kisfiú valószínűleg azért lett ennyire sérült, mert három hónapos terhesen az ”édes„ bátyám, akivel anno együtt voltunk nevelőszülőknél, úgy összerugdalt, hogy a mentők vittek el… Három és fél éves korában Krisztiánkát elvitték egy egészségügyi gyermekotthonba, s azóta csak híreket kapok felőle. Leutazni nem tudok hozzá, hisz egyrészt messze is van, s meg is kértek, hogy mivel értelmi fogyatékos, hát ne nagyon háborgassuk, mert csak még inkább megzavarnánk szegényt. Így sem sok mindent fog fel a körötte lévő dolgokból.
1987-ben gyermekeink állami gondozásba kerültek. Ezt még mindig könnyebb volt elintézni abban a rendszerben, mint azt, hogy egy rendőrt kényszer – elvonókúrára küldjenek.
Erről a ”Kirándulás a Pokolban„ c. regényemben részletesebben is szólok, hát most nem részletezem.
A gyerekek tehát bekerültek, én ott maradtam egyedül, vagy csaknem egyedül.
1988. május 24.-én aztán egész egyszerűen összecsomagoltam két szatyor ruhát, és (mint a mesében) elindultam világgá. Erről az Útról szintén hadd szóljon a regény…
– Írni először úgy tíz éves korom körül kezdtem, akkor egyetlen verset írtam, pontosabban egy ismert dalhoz, a Gyertyafény–keringő szövegéhez írtam még egy strófát, mert valahogy túl ”rövidnek„ tartottam. A napközis táborban írtam, s ott mindjárt el is énekeltem az egyik tanárnőnek. Amit én azután kaptam, hát azt jobb, ha nem részletezem. A lényege az volt, hogy ”egy koszos lelenc csak ne piszkoskodjon bele a poétikába…„
Hát egy jó ideig nem is írtam. Az az: időről-időre azért mégis csak ”belepiszkoskodtam„ de mindannyiszor meg is rettentem önnön vakmerőségemtől, s azóta sem merem sehova beadni, elküldeni írásaimat, verseimet, regényeimet.
Bízom benne, hogy akinek kezébe kerülnek munkáim, nem lesz azon a véleményen, hogy mégis csak kár volt ”belepiszkoskodnom„ az Irodalom tiszta s megtisztító vizébe…
– Jelenleg több mint 2700 versem van (ezek közül 2400 már egyenként 200-200 verset tartalmazó kötetekbe van téve, s hamarosan elkészül a következő 200-as kötet is ~ persze: nem tematikailag, hanem kronológiai sorrendben követik egymást a versek ~, még kiadatlan formában, csak általam fűzött példányokban terjesztve a legszűkebb baráti körömben) egy két kötetes, nemrégiben kiadott regényem, (a fentebbiekben már említett ”Kirándulás a Pokolban„-című munkám) huszonnégy regény és novellás kötetem, k.b. kétszáz (5 kötetnyi) kisnovellám, másfél kötetnyi esszém, egy mese–sorozatom, egy egyelőre három részből álló krimi sorozatom van készen, s jelenleg is újabb novellás köteteken, és regényeken dolgozom.
Közben születnek a versek, újságcikkek, esszék…
– Mivel száz százalékos rokkant vagyok, s havi nyugdíjam a béka-szint alatt mozog úgy öt – hat méterrel, arra még csak nem is gondolhatok, hogy saját finanszírozásban jelenttessem meg munkáimat…
– Közel öt éve egy harmadik emeleti saját (Önkormányzati) lakást kaptam a VII. kerületben, ahonnan ez év februárjában költöztem a IX. kerületbe, egy földszinti, szintén tanácsi lakásba.
Írásaimat – melyek tematikailag az Élet szinte minden területét magukba foglalják – a közelmúltig (1999.jan.3-áig) XIII. kerületben, a Lehel–téri Szt. Margit templom előtt terjesztettem télen – nyáron, hóban – fagyban és kánikulában egyaránt, csak úgy mindjárt a templom lépcsőjén ülve, mint rég; még nyomorgó, nincstelen, kitaszított hajléktalan éveimben.
– Vagy mint még ma is, bármely más volt koldus–társam …
Aztán némi konfliktus támadt köztem s az új plébános közt, – ma is nagy a szám ha a hajléktalanok, vagy ”csak„ elesett Ember–társaink érdekeit kell megvédenem – s a Rend éber őre úgy döntött; jobb ha nem megyek többé. S minthogy már túl jól ismerem a kapitányságok cseppet sem ”vendégszerető„ fogadtatását, ha tetszett, ha nem; kénytelen voltam igazat adni neki.
– Igaz, hogy így munkám már nem ”önfenntartó„ de kis ”hátszéllel„ azért még halad…
Szeretnék mielőbb nyilvánosság elé lépni műveimmel, hogy a mindennapok rohanó, egyre hidegebbé s ön-látóbbá váló Világában szétszórhassam a rám bízott Szeretet-sugarakat, s a tán épp oly fontos és szükséges; az Értelemre, a szívre s a lélekre egyaránt hatni tudó gondolataimat. Írásaimat egyelőre azonban csak a magam szerény eszközeivel tudom terjeszteni egy kisebb (bár állandó) ú.n. ”belső mag„-nevű olvasó–tábor körében, mivel sem pénzem, sem szponzorom nincs.
– Hogy mit hoz a Holnap? Nem tudom… Egyet tudok, de azt biztosan:
– Dolgozom, míg élek, mert amíg dolgozom; ÉLEK …"
Szüleit nem ismerte. Állami gondozott kislányként 14 évesen férjhez ment, négy gyermeket szült, mindet elvették tőle. Húsz évesen az alkoholt választotta, harminc évesen a hajléktalanságot, negyven évesen szociális hálóba került, ekkor az írást. Szellemtudományokkal foglalkozott, tanítványai támogatták. Minden éjszaka dolgozott, elméjén harmincezer oldalnyi tanítás ömlött át.
Irodalomtörténetileg a cigány-magyar szegény női sors hiányzó láncszeme, valahol Tersánszky Józsi Jenő női párja, a népi írók között a helye.(szerk)